''Mindenképpen úgy gondolom, hogy ha rákos lennék, nem feküdnék kés alá. A halált önmagában kisebb gondnak tartom, mint azt, amikor az egészségügy és annak szörnyű protokollja, kifejezései, orvosi rendelői, kísérletezései, reményei és minden egyebe teljesen átszövik az ember életét, és nem utoltósorban leépítik a szervezetét.''

Lehet, hogy hihetetlen, amit írok, de amikor az ember szembesül azzal a dologgal, hogy egy olyan kórt kapott meg, aminél a szetereotípiák szerint a túlélés esélye meglehetősen kicsi, akkor kicsit átértékelődnek a dolgok...
Az ember elkezd két kézzel kapaszkodni mindenbe, ami csak segíthet... Én egy alapvetően pesszimista világszemléletű ember vagyok, mégis amikor megtudtam, hogy mi a helyzet velem, egyszerűen nem tudtam már olyan biztosan kijelenteni még magamnak sem, hogy: Ha itt az idő, hát menni kell - bánja kutya hát itthagyom ezt az árnyékvilágot...

Egyszerűen életbe lép egyfajta robotpilóta az emberben, ami hajtja afelé, hogy az nem létezik, hogy ennyi lett volna... Soha nem voltam oda a létért, mindig úgy voltam vele, hogy csak nyűg vagyok a világ nyakán...
Mégis - amikor kiderült, hogy mi a helyzet velem, a kezdeti rezignáltság és fásultság után életbelépett a túlélő ösztön, ami megakadályozta, hogy feladjam a harcot...

Persze... Ki lehet jelenteni, hogy nem feküdnél kés alá... De nem tudhatod biztosan, hogy a benned lévő robotpilóta hogyan fogja lereagálni a dolgot...

Kívánom, hogy soha ne kelljen megtudnod milyen érzés tudni, hogy efféle nyavalyád van... Senkinek ne kelljen szembesülni ilyesmivel...

Sajnálom, amin végig kellett menned