Érdekesen értelmezed a szeretet és a szerelem fogalmát, minden bizonnyal egészen másként, mint én, és más-más életút mást is enged a fogalmakhoz társítani. Ezért nem is szállnék fogalomhatározó vitába...

Viszont vegyünk egy egyszerű példát, a testvéri szeretetet. A tulajdon testvérem tehet bármit, akkor is a családhoz tartozik, és akkor is szeretni fogom. Nem fogok tudni elvonatkoztatni a köteléktől akkor sem, ha elárul, ha becsap, ha a vesztemet okozza. Pedig számomra a vérségi kötelék igazán nem sokat jelent, de vele nőttem fel, ismerem, és megtanultam feltétel nélkül szeretni, és mindig érdekelni fog.

A szerelem fogalmát én arra a különleges szeretetre alkalmazom, amit a szív választottja iránt érzünk. (Sokan a szenvedélyes, vak, bolondító, és általában múló mámorra értik, amitől az örök megváltást remélik, én azonban azt csak az egyik mellékhatásnak tartom, ami nem is jön elő mindenkinél, például nálam esélytelen.) Nem gondolom erősebbnek ezt az érzelmet a testvéri szeretetnél, de gyöngébbnek sem, csak kicsit másnak. Ez az érzelem egészen addig kitart, amíg a szerelem tárgya önmaga marad, az a személy, akibe beleszerettünk. Hogy elmúljon, ahhoz arra kellene rádöbbenni, hogy csupán egy eszményt szerettünk egészen idáig, egy álarcot - és talán az eszményt tovább bálványozzuk eztán is. Ilyen is van a világon, nem is ritka, de nem minden esetre igaz. Ha a szerelem, és akár a felebaráti szeretet enélkül is elmúlik, akkor talán önmagunkat sem ismerjük elég jól, és nem árt magunkba mélyednünk.

"Amikortól engem nem érdekel a másik fél, onnantól ez már meg is valósult!" - Az elválás után is érdekelhet a másik sorsa, miért ne érdekelhetne? Ha bizonyos ideig összekötöttük az életünket - sőt, még az sem kell hozzá -, akkor szerintem természetes, hogy a továbbiakban is tehetünk érte jót, egyengethetjük az útját, és kisegíthetjük a bajban, hacsak nem kérte kifejezetten az ellenkezőjét. És ehhez nem kell még az újraegyesülés reménye sem, csak némi alapvető önzetlenség. (Valahogy úgy, ahogy a plátói szerelem esetén való segítséghez sem kell az egyesülés reménye sem.) Ha a barátaimnak, a szeretett barátaimnak önzetlenül segítek, ha érdekel a sorsuk, akkor épp azé ne érdekelne, akivel szerettük egymást? Puszta tiszteletből ritkán akarunk gondoskodni másokról. És mi a helyzet a papokkal, apácákkal, szerzetesekkel, akiknek még ez sem kell a gondoskodáshoz és a szeretethez?

Oh, és hogy mennyire különbözhet a szerelemről alkotott fogalmunk, még azt is elmondom, hogy nem tartom törvényszerűnek, hogy csakis egyetlen személy iránt lehetne szerelemre lobbanni egyazon időben; a szeretetnek nincs mértékegysége vagy mennyisége, nem apadhat ki. Ebben valószínűleg különbözöm a keresztény kultúrájú társadalom nagyobbik részétől, de hát ez van.