"A nagyon nehézre én azt tudom mondani, hogy csak az nehéz amit az ember önmagának megnehezít!" - Értem, hogy ezt a párkapcsolatra írtad elsősorban, de hmm... Váratlan baleset, betegség, gyermek elvesztése, stb.? Vagy mondok valami magától értetődőbbet, háború?

Lássunk egy példát, II. VH-ban a 2. magyar hadsereget kiküldik a keleti frontra. (Nem igazán saját döntés, hogy mennek-e vagy sem.) Amikor pokollá válik, tízezrek fagynak halálra, még többen esnek fogságba vagy halnak meg, valamennyien pedig dezertálnak. Mondjuk ezek a dezertálók azok, akik nem akarták maguknak még jobban megnehezíteni a dolgot. Otthon családjuk van, vagy csak túl akarják élni, és miután már nem tudják feltartóztatni az ország felé özönlő oroszokat, remélik, hogy így jobban szolgálhatják az ügyet. A hazafelé vezető úton a dezertálók nagy része odavész. Mások esetleg élve elérik a hazájukat, a családjuk mondjuk Budapesten van. Mire megtalálják őket, az oroszok körülzárják a várost, és megindul a száz napos ostrom. Elbújnak, de csak kevesen bújhatnak, a dezertőröket mindkét oldalról vadásszák. Akármi is legyen a történet vége, a katonaszökevénynek nincs könnyű dolga egy nehéz világban. (Vonatkozó magyar film: A vád)

Nagyon hasonló struktúrájú sztorit mutat be a Hideghegy c. film is, épp csak az amerikai polgárháborúban játszódik azzal a különbséggel, hogy ott a történetben szereplő anyaföldet nem veszélyezteti még az ostrom is. A drámai hős dolga mindig és szükségszerűen nehéz; ha nem volna az, nem érdekelne a történet. Nehéznek kell lennie: a mű akkor jó, ha a néző vagy olvasó nem is lát más lehetséges utat, ha ő maga is úgy döntene a protagonista helyében. A művészek ilyet választanak, mert minden mű egy-egy példázat. Ennek ellenére nem lehetetlen, és adott körülmények közt akár meg is történhetne, vagy akár meg is történt már, és ez a nagy dolog, ez a rémisztő - vagy felemelő.

A ballépés, a hibázás nem halálos! Legalábbis fizikailag biztosan nem. Mentálisan pedig a hit, a kitartás az ami segíti az embert. A logika, hogy Ő menni fog tovább, korrigálja a hibáit. Lehet elégedetlen lesz, de idővel megvalósítja önmagát. Belehalni felesleges. Aki mégis így gondolkodik, az nagyon pesszimista és igencsak segítségre van szüksége. Nem szabad a saját sorsunkba beletojni!

A galibát az elvárások okozzák! Elvárom, hogy... A partnerem is elvárja, hogy... És ez nem jó! Az elvárásokból idővel makacs elvek lesznek amikből nem szokott közös kompromisszum lenni. Ha mégis, az csak látszólagos! Belemegyek, mert nekem ez a nő kell. De csak a nő! Maga a gondja-baja nem! Tehát ebből a példából is látszik, hogy az aki elvárásokkal él, az olyan saját szabályokat állít fel amiből sosem fog engedni. Látszólag rábólint a dolgokra és ez gondot okoz! Ez a gond, ahogy telik az idő idővel ráborul a kapcsolatra és onnantól vége mindennek. Jön a csalódás, a balhék és még lehetne sorolni!
Tehát a békés elfogadás kivitelezése embert próbáló feladat. Erre csak és kizárólag olyan hiteles emberek képesek, akik felvállalják azt, hogy az egyik közös kompromisszumnál Ő, a másiknál a másik mond le valamiről. Mert ugye értelemszerűen életbe lép a valamit valamiért elv. Viszont csak így lehet egy kapcsolatot építeni, és magának az életnek számos területén csak így tudjuk önmagunkat megvalósítani.
Példa erre a család! Szeretné egy gyermeket, akkor bizony le kell mondanom dolgokról. Például nem lesz heti hét napból öt a haveroké, mert ott a gyerek. De ugyanakkor a lemondásba a gyerekem, a szeretet és megannyi más kárpótol.
Tény, lehet okosan szervezni a dolgokat és akkor jut idő mindenre. Viszont az már kompromisszummal teljes úgymond új élet!

A tragédia az ember életébe előbb vagy utóbb bekövetkezik. Ez az élet rendje! Az első olyan igazi padlófogás amikor szemben találjuk magunkat azzal, hogy érzelmileg és értelmileg mennyire vagyunk erősek! A tragédia sokféle lehet, mert ugye ahány ember annyiféleképp éljük át a tragédiát.

Váratlan baleset, betegség, gyermek elvesztése. Nos, menjünk sorba akkor!
A váratlan balesetre nem lehet felkészülni! Ez olyan, mint ahogy írtad, a gyermek elvesztése. Viszont egy balesetet könnyebb elfogadni, mint egy halálesetet. A betegség pedig elkerülhetetlen!
De mindezen dolgok nem olyanok, ami megnehezíti az életünket. Letaglóz, ez tény! De utána tudnunk kell folytatni az életünket. Ha begubózunk, összeomlunk attól maga az idő, az élet halad tovább. Ha befásulunk akkor nekünk nem lesz jobb!
Van nem egy olyan úgymond páciensem aki átesett azon, hogy meghalt a gyermeke.
Itt tudnám egy régi ismerősömet, Kovács Ritát példának felhozni, akinek meghalt a kislánya Laura rákban. Még a TV2-n is volt. (Lehet más TV csatornán, ezt már nem tudom!)
Rita folytatta tovább az életét. Az Iwiwes adatlapján a következő áll:
"2 gyönyörű gyermek anyukája vagyok!
Dorottya és Laura.
SZÁMOMRA VELÜK KEREK A VILÁG!!!

A kegyetlen sors elvette tőlem Laurát 4 évesen 2 év súlyos betegség után!
Laura szívemben örökké élsz! Hiányzol! "
Láthatod, hogy kisgyerekről van szó ami még jobban megérinti az embert. De ahhoz, hogy "együtt" legyenek az életnek és az adott félnek mennie kell tovább. Egy szülőnek a gyermek halálával nem szűnik meg "létezni" a gyermeke. Ilyenkor erősnek kell lenni, ez vitathatatlan. Élni kell! Menni kell! S elfogadni mindazt amit az élet hozott. Mert ugye nem attól lesz valami hiteles, kemény, hogy pókerarccal kibírja a dolgokat, hanem attól, hogy vállalva a könnyeit is megvalósítja önmagát amíg csak él.

A háború az emberek butasága! Itt lép életbe amiről írtam, az elvárás. S ha nincs meg az elvárás nélküli kompromisszum akkor az élet háborút fog teremteni. Az emberek többsége képtelen az elfogadásra! Legyen szó egy párkapcsolatról vagy épp háborúról! Egy párkapcsolatban is, ha nincs elfogadás háború lesz amiben áldozatok vannak. Csak ugye itt nem halnak meg! De az emberi életre, érdekből, elvárásokból, önzőségből kimenő háború pl. Hirosima esete az emberiség butaságának a tükörképe.
Nem kell egymást szeretni, de tisztelni igen! A tetteinkkel számolni kell tudni. A döntéseinkkel pláne, mivel az idővel kihat. Ugye ott vannak az arabok, az izraeliek, a törökök és még lehetne sorolni. Képesek a saját butaságaik miatt egymást öldökölni, majd jön az USA, kicsit bekavar, aztán csodálkozik, hogy Ő is kap a pofájára.
Amit sokszor elkövetnek hibát, az pl. az EU! Nem politikai dolgokba akarok belemenni, mert az nem idetartozik!
Hanem csak annyit szeretnék mondani, hogy két (vagy sokkal több) mentalitású emberből nem szabad közös kollektívát alkotni! Itt annyi különbség, különféle elvárások, önzőségek, érdekek és érdeksérelmek vannak, hogy itt bizony a háború szép lassan kiteljesedik. Az emberek gyarlósága odáig vezetett, hogy mára az utcák tele vannak szeméttel.

Ide három idézetet osztanék meg!
1. Taxisofőr
"Egyszer majd jön egy nagy eső, és elmossa az összes szemetet az utcákról."

2. Watchmen - Az őrzők
"Rorschach: Ma reggel kutyatetem a sikátorban, feltépett gyomrán abroncsnyomok. Ez a város fél tőlem. Én ismerem az igazi arcát. Az utcák, mint megannyi csatorna, és a csatornák vérrel vannak tele, és ha egyszer kiönt a szenny, minden féreg megfullad. A sok szex és a gyilkosság összegyűlt mocska derékig ér majd, és akkor a világ felnéz, és így kiált: mentsetek meg! Én pedig lenézek, és azt mondom: nem!"

"Rorschach: Tudja, doktor, nem Isten ölte meg azt a kislányt. Nem a sors küldte őt mészárszékre és nem a végzet etette meg azokkal a kutyákkal. Ha Isten látta, amit bármelyikünk azon az éjszakán tett, nem bánta. Attól fogva tudtam... Nem Isten juttatta idáig a világot. Hanem mi."

Ez szerintem igen időtálló lett.

"A ballépés, a hibázás nem halálos! Legalábbis fizikailag biztosan nem." - Vagy de. Miért ne lehetne? Főleg például bűnözőkkel szemben, vagy háborúban. A régi japán kultúrában például magától értetődő volt, hogy a vétséget, tévedést rituális öngyilkosság követhette, ha a hűbérúr vagy a szokás elvárta.

A háború az emberek butasága és/vagy önzősége miatt következik be, de nem mindenki miatt. Egy tipikus általános kiszolgáltatott helyzet. A II. világháborúban emberek tízmilliói harcoltak, nyomorodtak és haltak meg olyan ügyért, amit voltaképp nem ők propagáltak, sőt akár ellene is voltak. Tovább kell lépni, amíg lehet, de a melankólia nem egyenlő a befordulással: a realista melankólia egy igen termékeny állapot.

Egyébiránt sok mindennel egyetértek, de sajnos nincs most időm kifejteni. Nekem személy szerint sosem volt még párkapcsolatom és nincs is kilátásban, ezért abba konkrétan nem is szeretnék belefolyni, ezért is hoztam inkább egyéb példákat az általánosító kijelentésekre; irodalmi szinten persze tisztában vagyok vele, de a művész - és karaktereinek - viszonzott és viszonzatlan szerelmei nem húzhatók rá a világ népességének döntő részére. Lehet, hogy egy állítás a párkapcsolatokat illetően jól megállja a helyét (bár az irodalomban általában a tragédia és a drámai megközelítés érdekesebb ), de lehet, hogy háborúban, válságban, nyomorban, rettegésben, vagy az éhhalál küszöbén nem mindenképp.

Visszavagsz a kollegnakak mert bemocskolt a fonok elott vagy a havernak mert sot rakott a sorodben, de egy olyan szemelyt aki szakit veled, mert igy erzi jonak? kozepsuliban megertem, de felnotkent ez a legnagyobb hulyeseg amit megtehetsz.

Azért ennyire én nem rugaszkodnék el a jelenidő realitásától!

Ilyenkor szoktam megkérdezni az illetőtől, hogy fizetnek érte, amiért az adott dolgot csinálod? Ha igen abba ne hagyd! Ha nem akkor tudod a dolgod...
De ugye az is életbe lép, hogy egy embert a tettei tesznek senkivé vagy valakivé. Ugyanakkor majd, ha szülő lesz, erősen kétlem, hogy azzal fog pozitív példát mutatni a gyermekének, hogy az apukája milyen jól megmutatta, hogy ki a Jani! Ugyan ezzel semmit sem ért el, de jól hat! Haverok között a kocsmába főleg!
De nem kell meglepődni, hiszen nagyon sok embernél mentális képzavar van.

Hat az en elozo kapcsolatom ~3 hónapja ért véget. 7évig tartott és egy "gyenge" 17éves lányból egy erős és tudatos 24 éves nő lett belőle mellettem. Melynek gyümölcse, hogy egy 18éves biztonsági őrrel félrelépett pár hónapon keresztül. Nagyon durva módszereket használtam arra, hogy 100%-ig biztos legyek a kapcsolat menthetetlenségéről. (Megfigyelés-lehallgatás egy kisebb hadsereg segítségével.) Mondani szokás: Háborúban és szerelemben mindent szabad. Ez egy kicsit mindkettő volt. Végül kizártam a lakásból, elvihette néhány cuccát, majd közöltem vele, hogy jelezze mikor tud jönni a maradékáért és a bútorokért.

Egész végig, amíg ez a 2 hónap kínkeserves szenvedés tartott úgy éreztem, hogy ha tényleg így kell lennie, akkor beleadok mindent és megkeserüli még a szomszéd város is hogy megszületett... De aztán nem így tettem. És tudjátok mit? Boldog vagyok. Pedig én nem vagyok a béke pártján lélekben. Most mégsem tettem semmit, és semmi problémám nincs... Az meg még pláne, hogy közben egy általános iskola óta barátomnak tartott lány lett a társam. Ez volt a szerencsém. (És az exemnek is, hogy volt aki lekötött és nem volt kedvem bosszút forralni.. Tudtam volna. A munkahelyétől az otthonáig mindenhol tudtam volna tenni, hogy ne fogadják szeretettel... vagy rosszabb.... )

Szóval a bosszúról csak annyit, hogy én mindig "vágytam" rá. Ez lett volna a legalkalmasabb szitu.. kihagytam... és nem bánom. Simán lehülyéztem volna azt, aki azt mondja korábban, hogy a bosszú semmire nem jó... Hát de igen is jó. De ebben a helyzetben nem érdemes vele bíbelődni...

A cikk írónak meg gratulálok! A fogalmazás cifra lett, de a tanulság megvan. Mindnekinek át kell sajnos élnie ezt. Kitartás!

[ Szerkesztve ]

A legnagyobb bosszú ha felhasználod az ebből felszabaduló energiát arra hogy fejleszd magad.
Ha jól csinálod, az életben szarja/senkije se lesz tiedhez/hozzád képest.
Így neked is igazad lesz, és haladsz is előre.

Azért ez így elég visszatetsző és öntelt hozzáállás, hogy finoman szóljak.

aki értermes ember az a szerelmének nem akar rosszat, ha elakar menni akkor elengedi

Ott a pont
Ha szereted, akkor hagyod, hogy boldog legyen

Ha tiszteli, akkor hagyja! Szeretetről itt már elég kopott értelemben beszélhetünk. Ha valami véget ér akkor ott azért a csalódás íze megjelenik. Ekkor maximum tiszteletből lehet szépen elválni!

Nyilván nem ugyanaz a szeretet van meg ilyenkor, mint a kapcsolat elején, mégis azt gondolom, hogy a tisztelet mellé, jobb esetben beturakszik a szeretet is.

Nézd az elejétől! Két akkor még ismeretlen ember elkezdi megismerni egymást. Létrejön a tisztelet, egyre több információt osztanak meg egymással, majd egy idő után a két fél kapcsolatába belép a szeretet.
Amikor egy kapcsolat véget ér, akkor ez a szeretet megszűnik. Míg a tisztelet mentális, a szeretet pedig emocionális dolog, így a csalódás miatt ami szintén emocionális érzés kiüti a szeretetet. Tehát, ha nem lesz egy Mónika showal felérő verekedés, akkor maximum a tisztelet marad meg. De az is a legtöbb esetben csak egy szájhúzásos, mondjuk úgy pofavizites tisztelet! De effektív tisztelet már nincs benne!
Hogyan is lehetne, ha ugyebár a folytatást, mint lehetőséget kizárják?!
Persze az sem igazi szeretet már ami egyszer megszakad és folytatják az adott felek... De az egy másik téma!

Egy kapcsolat felbomlásához az is elégséges feltétel, ha csak az egyik fél részéről szűnik meg a szeretet (szerelem). Tehát szerintem nyugodtan beszélhetünk ebben az esetben is szeretetről. Akit egyszer megszerettem - bármilyen szinten -, annak valami rettentő otromba, mi több, undorító dolgot kell tennie, hogy valaha kiszeressek belőle, de még az sem biztos.

Gondoltam, hogy ide lesz keverve a szerelem... A szerelmet felejtsük el! A szerelem nem más, mint az amikor emocionálisan meghülyítjük a szürkeállományunkat és bemeséljük magunkat, hogy Julika vagy Pistike az igazi. Nem baj, ha tízszer ver meg, vagy épp megaláz, akkor is Ő az igazi!
Tisztelet van, szeretet van, szerelem nincs! Első két érzelmi és egyben értelmi állapot létezik, az utóbbi csak generált önhülyítés!

A szeretetet ugye ugyanúgy, mint a tiszteletet ki kell érdemelni. Azt nem lehet kérni, nem lehet megvenni! Viszont, mint már korábban kifejtettem, ha valami véget ér azért az nem fog örömteljes dologként megjelenni az ember életében. Értem ezalatt azt, hogy lehet szépen, békében is elválni egymástól és utána kellemes eltársalogni, de ekkor már nem lesz szeretet! A szeretet ilyen esetben a fájdalommal, a lelki emésztéssel szépen elmúlik. A hiány amit érzünk az is nagyjából addig tart míg jön egy új.

Az, hogy valakiből kiszeretni, az nem egy borzalmas nagy dolog. Amikortól engem nem érdekel a másik fél, onnantól ez már meg is valósult! Nem kell ehhez borzalmas nagy dolgokat megvalósítania!
Viszont aki etikátlan, gusztustalan dolog után is ragaszkodik a volt partneréhez, társához az az ember szimplán agyalágyult! Vagy szerelmes... De az ugyanúgy egyenlő az előbbi jelzővel!

Még egy kolléga... Más is járt ott ahol én, ezt jó tudni. Én is vállaltam sok mindent, mégis elbuktam mindent.

Kérdés csak az, hogy milyen "új,, emberként tért vissza, mit hozott magával a pokolból? Mert én elég sok sz..ságot. Először is, SENKIBEN nem bízom meg, pláne nőben. A történtek után egy magas és áthatolhatatlan falat építettem magam köré. Nem jut be oda senki. Igaz ugyan, hogy én sem jutok ki, de így legalább nem fogok megsérülni. Én soha az életben nem akarok oda visszakerülni. Azt az érzést sem akarom újra élni soha. Mást sem nagyon fogok, de megsérülni sem fogok. Mellesleg cinikus lettem és erősen szarkasztikus.

Megtehettem volna, hogy bosszút állok. Össze-vissza verem azt a k..vát és a pasiját, vagy csak a csajt. Bármilyen módon de bosszút akartam állni. De nem tettem semmit. SEMMIT. Az emberek egyik fele kiröhögött, hogy béna pöcs vagyok. A másik fele megdicsért a bénaságomért.

Már semmi nem érdekel. Nem érdekel, hogy találok e valakit ebben a nyomorult életben vagy sem. Magasról teszek rá. Az sem érdekel, hogy sokan homárnak néznek már jó ideje, mert nem látnak nővel, csak pasikkal. Higgyenek csak nyugodtan bármit, lesz..om. Bekaphatja mindenki aki magyarázni akar nekem az élet dolgairól. Meg a jó tanács osztogatók is. Ezt nem lehet egy-két hét/hónap alatt kiheverni, több idő kell hozzá.

Azt, hogy én most jól vagyok, csak magamnak köszönhetem. Nem az "okosoknak,, és a mindent, mindenkinél jobban tudó embereknek. A barátaim is szépen elhagytak, ki normálisan ki paraszt módjára. Egyetlen egy barátom maradt, de ő kitart mellettem. Mondjuk igaz, ő is hasonló kép vélekedik és hasonlóan járt mint én.

Ha egyedül fogok megöregedni, vagy meghalni, nem baj. Én nem bánok semmit.

A történtek után egy magas és áthatolhatatlan falat építettem magam köré. Nem jut be oda senki. Igaz ugyan, hogy én sem jutok ki, de így legalább nem fogok megsérülni. Én soha az életben nem akarok oda visszakerülni. Azt az érzést sem akarom újra élni soha. Mást sem nagyon fogok, de megsérülni sem fogok. Mellesleg cinikus lettem és erősen szarkasztikus.

Nem egy embertől hallottam ezt, és őszintén? Igazatok van... Mégis azt hiszem mindenkinek meg van az az ember, aki mellett, vagy akinek hatására ez a fal ledől, még akkor is, ha az illető nem a párja lesz, hanem a legjobb barátja, akinek elmondja a dolgokat, akit beenged a falon belül.

Bennem ez a fal már régen felépült, és most talán van valaki, akinek megmutatok mindent, nem csak darabokat.