Érdekesen értelmezed a szeretet és a szerelem fogalmát, minden bizonnyal egészen másként, mint én, és más-más életút mást is enged a fogalmakhoz társítani. Ezért nem is szállnék fogalomhatározó vitába...

Viszont vegyünk egy egyszerű példát, a testvéri szeretetet. A tulajdon testvérem tehet bármit, akkor is a családhoz tartozik, és akkor is szeretni fogom. Nem fogok tudni elvonatkoztatni a köteléktől akkor sem, ha elárul, ha becsap, ha a vesztemet okozza. Pedig számomra a vérségi kötelék igazán nem sokat jelent, de vele nőttem fel, ismerem, és megtanultam feltétel nélkül szeretni, és mindig érdekelni fog.

A szerelem fogalmát én arra a különleges szeretetre alkalmazom, amit a szív választottja iránt érzünk. (Sokan a szenvedélyes, vak, bolondító, és általában múló mámorra értik, amitől az örök megváltást remélik, én azonban azt csak az egyik mellékhatásnak tartom, ami nem is jön elő mindenkinél, például nálam esélytelen.) Nem gondolom erősebbnek ezt az érzelmet a testvéri szeretetnél, de gyöngébbnek sem, csak kicsit másnak. Ez az érzelem egészen addig kitart, amíg a szerelem tárgya önmaga marad, az a személy, akibe beleszerettünk. Hogy elmúljon, ahhoz arra kellene rádöbbenni, hogy csupán egy eszményt szerettünk egészen idáig, egy álarcot - és talán az eszményt tovább bálványozzuk eztán is. Ilyen is van a világon, nem is ritka, de nem minden esetre igaz. Ha a szerelem, és akár a felebaráti szeretet enélkül is elmúlik, akkor talán önmagunkat sem ismerjük elég jól, és nem árt magunkba mélyednünk.

"Amikortól engem nem érdekel a másik fél, onnantól ez már meg is valósult!" - Az elválás után is érdekelhet a másik sorsa, miért ne érdekelhetne? Ha bizonyos ideig összekötöttük az életünket - sőt, még az sem kell hozzá -, akkor szerintem természetes, hogy a továbbiakban is tehetünk érte jót, egyengethetjük az útját, és kisegíthetjük a bajban, hacsak nem kérte kifejezetten az ellenkezőjét. És ehhez nem kell még az újraegyesülés reménye sem, csak némi alapvető önzetlenség. (Valahogy úgy, ahogy a plátói szerelem esetén való segítséghez sem kell az egyesülés reménye sem.) Ha a barátaimnak, a szeretett barátaimnak önzetlenül segítek, ha érdekel a sorsuk, akkor épp azé ne érdekelne, akivel szerettük egymást? Puszta tiszteletből ritkán akarunk gondoskodni másokról. És mi a helyzet a papokkal, apácákkal, szerzetesekkel, akiknek még ez sem kell a gondoskodáshoz és a szeretethez?

Oh, és hogy mennyire különbözhet a szerelemről alkotott fogalmunk, még azt is elmondom, hogy nem tartom törvényszerűnek, hogy csakis egyetlen személy iránt lehetne szerelemre lobbanni egyazon időben; a szeretetnek nincs mértékegysége vagy mennyisége, nem apadhat ki. Ebben valószínűleg különbözöm a keresztény kultúrájú társadalom nagyobbik részétől, de hát ez van.

Nem hinném, hogy ez a fal valaha is ledőlhet. Olyan embert meg még nem ismerek aki le tudná dönteni. Ahhoz valami nagyon nagyot kell alkotnia, vagy csinálnia.

Az a testvéri szeretet amit Te itt megemlítesz, az szubjektív és elfogult is egyben!
Életünkben minden feltételhez kötött! Viszont azért érdekelne, hogy például, ha van egy gyereked, a testvéred áthívja magához vendégségbe, majd a jelenlévők közül mindenki kap enni csak a Te gyereked nem, akkor is ugyanúgy azt vallanád, hogy a vér meg a szeretet? Kétlem! Tény, ez is egy szubjektív példa, de ugyanakkor reális a mai világban.
Azért amikor egy ilyen eset megesik, akkor egyfajta hűtlenségről, érzéketlenségről beszélünk. Hiába van ott a testvér mondjuk 40 éve, akkor is onnantól az egész érzelmi vonal megváltozik és a szeretet olyan mértékű csorbát szenved amiből nem igazán lehet ismét szeretet!

A szerelem még mindig egy emocionálisan generált dolog aminek nem sok köze van a szeretethez! Csupán annyi, hogy érzelmileg kötődik "A" személy "B"-hez, és itt kifújt!
Nézd reálisan a dolgokat! Van, létezik sírig tartó szerelem? Nem! Ez egy mulandó dolog. Tehát megegyezhetünk abban, hogy generált! A szeretet mindaz ami valóban nem apadhat el. De csak normális agyműködéssel!

Álarc... Nos, Gárdonyi definiálta a legpontosabban! "Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan."
Ezzel egyetértek, hiszen hiába élsz valakivel, s lehet az testvér is együtt születésedtől fogva, akkor is CSAK megismered, de nem kiismered! Csupán az arcát fogod látni, de mindazt amit Ő a lelkében belül átél, maximum a kivetített fizikai és/vagy verbális dologból tudod majd valamennyire.

Ole Nydahl akit nagyra tartok a tudásáért a következőt írta a szerelemről:
"A szerelem művészete abból áll, hogy elengedjük a másikat, és teret adunk neki. Az igazi szerelemben a szabadság és a fejlődés ízét érezzük, és kapcsolatunk mentes minden ragacsos kötődéstől. Azok a tettek és érzelmek éltetik, amelyek révén együtt tanulhatunk és fejlődhetünk. Fontos számunkra, hogy párunk boldog legyen, és környezetünkben élők is jól érezzék magukat. A szerelem akkor működik, ha társunkat nem uralni és korlátozni akarjuk, hanem képesek vagyunk megmutatni azokat a tulajdonságokat, amelyekkel eredendően rendelkezik - az erőt, a szépséget és a lehetőségeket -, majd ezeket együtt sugározzuk ki a térbe."

Mindez ugye szépen hangzik. Viszont a megvalósítása az érzelmi dolgoknak mentális oldalt is megkíván! Elvégre nem lehet "azért, mert szeretlek" alapon élni! Egy jól működő párkapcsolat, társkapcsolat csak és kizárólag úgy működhet hosszútávon, akár megmerem kockáztatni, hogy a sírig, ha mindkét fél tudatosan kivitelezi a dolgokat az érzelmi oldal mellett. A kettő külön nem megy!
Szeretem a páromat, akkor megteszek érte mindent a lehetőségeimhez képest. Ezzel bizonyítva azt, hogy Őt tiszteletem (mentálisan), szeretem (emocionálisan), és Ő az a személy akivel viták (mentálisan), veszekedések (emocionálisan) árán is együtt vagyok. Ugyanakkor természetesen szintén a mentális és emocionális oldallal közös egyetértésben meghagyom a szabadságát... És még lehetne sorolni!

A szerelemmel az a baj, hogy tudatosság nélkül vágnak bele nagyon sokan! Mert tetszik ez a pasi és/vagy csaj. Ezzel nincs még önmagában semmi gond! De a megvalósításnál már problémák jönnek elő!
Mi a szerelem? Az amikor az adott partnerről elképzelem, hogy Ő ilyen meg olyan. Vagyis emocionálisan hatok magamra a tudatosság helyett, hogy nekem rá szükségem van... Mert jó kerek segge van, jó nagy f...ókusszal látja a világot és még lehetne sorolni.
Anyáink, apáink, nagyszüleink akik 40-50-60 éve is együtt vannak, Őket sem a szerelem tartja össze. Aki még idős korában is azt mondja, hogy "csak a szerelem", az nem mond igazat! Nyilván jelen lehet a szerelem, de nem a rózsaszín köd értelmében! Őket sokkal több, sokkal komplexebb érzelmi szálak kötik össze, mint amit a szerelem bármilyen értelemben is jelent!

A vallást megint nem keverném sehogy a témához, mivel én szeretek általánosan, reálisan azért a dolgok közepében hinni, azokat vallani. Mert a katolikus így, a református úgy, a zsidók másképp... Nem! Tiszteletben tartom a vallásokat és a szokásokat, de ezekről direkt amiatt nem témázom, mert jobban szeretem, ha senki nincs még véletlenül se megsértve semmivel. Nyilván ezzel nem azt mondom, hogy egy kötetlen beszélgetésbe nem témáznék erről, vagy, ha valaki úgy kívánja. De ezek inkább a magánvélemény oldalamon, privátban férnek el.

Az emocionális érzelmi világ az az emberi "testrész" ami hiába áll stabil alapokon, a legkönnyebb egy pici ponton romba dönteni.
Ez nagyjából olyan, mintha egy piramis tetejére egy kb. 10 centi mély, 1 centi átmérőjű lyukat fúrsz és abba mindig csöpögne víz. Idővel szépen a piramis eltűnik. No, persze ez most egy érzelmi jellegű példa volt.
Az életben azért lehet igen durván övön alulit ütni akarva-akaratlanul amivel összedől a kártyavár.

Stabil, megingathatatlan ember nem létezik!

[ Szerkesztve ]

Na hát igen, erre lehet talán azt mondani, hogy user error. Kár ennyire magadra venni az ilyen lelki dolgokat. A cikkben szereplő sztoriban annyi a pláne, hogy egy pszichés betegség nem kutya, az nagyon sokat ronthat az életminőségen és az érzelmek és döntések feldolgozásán.

Egyébként én az önismeretet ÉS az emberismeretet tartom a kulcsnak, bár bizonyára nem mindenkire igaz. Akinek jó az önismerete és az emberismerete, azt nem készíti ki véglegesen például egy sima megcsalás, hanem megpróbálja értelmesen megoldani a problémát, kideríteni, hogy mi vezetett idáig, és mit lehet kezdeni a helyzettel úgy, hogy mindenki a legkevésbé sérüljön és a legtöbbet fejlődjön. Végső, reménytelenül veszett esetben meg ignorálni és átváltani hiperracionális módba.

[ Szerkesztve ]

Mint mondottam, te egészen mást értesz szerelem alatt, pedig kifejtettem, hogy én csak a szeretet egy fajtáját nevezem annak. A tudatos érzelmek híve vagyok, bármilyen ellentmondásos legyen is ez a szókapcsolat - az én szerelem-fogalmamba nem is nagyon férne bele egy ösztönszerű eredet, noha tünetként, mellékhatásként természetesen előjöhet sokaknál az is. Sokan olyat hisznek szerelemnek, ami valójából csak primitív (nem rossz értelemben primitív, csak elemi, ösztönös), állatias vonzódás, aztán pofára esnek, amikor az újabb ingerektől függően néhány hónap vagy év múlva elmúlik a hormonok hatása. Az ilyet én nem igazán nevezem szerelemnek.

Korábban idéztél Máraitól. Nos, Márai intellektuálisan, és tiszta szívéből, bár kétségkívül sajátságos módon szerette a feleségét. Mégis megcsalta, kétszer is, de nem szűnt meg szeretni. Felesége halála után, öregen elvesztette az élete értelmét és egyszerűen utána ment. Ezt én szerelemnek nevezem.

Halálig tartó szerelem? Van az úgy, hogy a halál után is tart. Gyarmati Fanni már a százon túl van, és Radnóti után soha nem volt újabb kapcsolata. Ugyanabban a házban él, amit még közösen vásároltak, még a hajdani férj névtáblája is kint van. Pedig őt is megcsalták, szerelmük mégis túlélte nem csak ezt, hanem a világháborút, a halált, és most már biztos, hogy az időt, az örökkévalóságot is.

(Hol jött be a vallás? A keresztény kultúrkör nem vallás kérdése, hanem inkább kultúratörténelmi fogalom. én is a keresztény kultúrkörbe tartozom, holott nem vagyok vallásos. A mohamedán kultúrában például egészen máshogyan viszonyulnak ehhez a témához, és máshogy a japán shinto alapú kultúrában. A kereszténység előtti magyarság is máshogyan élte meg mindezt. Véleményem szerint a történelmi kereszténység - más hitekkel vagy törvényekkel egyetemben - olyan tabukat erőltetett a népekre, amelyek szokásként fennmaradva máig rettentő sok magánélet-béli konfliktus alapját képezik.)

Én nagyon jól tudom, nincs az az isten, hogy én még1X leadjak 20 kilót, gyógyszereket egyek rendes kaja helyett és egész nap idegbeteg legyek. Köcsögöm széken, de nem.

Az önismeretem mindig rendben volt. Tudom mik az előnyös tulajdonságaim és melyek a rosszak. Magammal tisztában vagyok. A nőkkel más a helyzet, az egy fekete lyuk. De mind1, nővel én már soha nem kezdek. Pasival meg pláne.

"Én nagyon jól tudom, nincs az az isten, hogy én még1X leadjak 20 kilót, gyógyszereket egyek rendes kaja helyett és egész nap idegbeteg legyek." - Ezt most mire felelted abból a hosszúból?

Egyébként természetesen lehet így is. Én sem kezdek senkivel, noha inkább kényelmességből és időtakarékosságból. Próbáld lazán kezelni, nem világkatasztrófa ez. Lehet, hogy az segítene, ha filozófiát és pszichológiát kezdenél el olvasni, legalább nagy vonalakban.

Amit én gondolok, hogy "a nők" (idézőjelben, mert soha nem lehet ekkorákat általánosítani, én sem vagyok "a férfiak" csoportban gondolkodás terén) gondolkodásában is van logika, márpedig az, hogy néha ők maguk sem gondolnak bele a döntéseik racionalitásába, gyakran pillanatnyi ingerek és érzelmek alapján dől el a fejükben sok minden. Belső késztetések irányítják őket, de nem úgy, mint az ostoba ösztönlény férfit, ők ezt képesek okosan is tenni: ezeket a nem feltétlen tudatos vagy megmagyarázható benyomásokat tudatosan fontosabbnak érzik a racionális logikánál is. (Szerintem ezért tud olyan népszerű lenni köreikben az ezotéria is.) Ezeket ismervén azonban például egy félrelépés vagy hazugság sok esetben egészen más fénybe kerül.

A férfiak sok esetben racionálisabbak, de náluk pedig az ösztönök (eredendő beidegződések, vagy hormonok) írják felül gyakran a tudatosságot anélkül, hogy mélyen belegondolnának. Na most ha kettő ilyen összekerül...

Karinthy írta jól: "Férfi és nő hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi a nőt, a nő a férfit."

Ezt most mire felelted abból a hosszúból? Semmire, csak tényként közöltem.

Pontosan, egyetértek.

A cikk írónak: 19 évesen iszonyú fiatal vagy még. Rengeteg lehetőséged lesz még új párt találni. Nem szabad így összetörni.

Akiket meg (vélt) boldsággal tölt el a megtorlás, nagyon remélem, hogy majd egy napon őket is megtorolják. Megérdemlik. A nayg egótokban megsértve érzitek magatokat mi? Mert veletek, isten tökéletes teremtményeivel szakítani mertek? Talán előszőr magatokba kéne nézni és megkeresni a hibát, hogy miért dobott a párotok és nem a megtorláson agyalni... jézus isten hova jut ez a világ...

Azért az életkort nem csak úgy kell nézni, hogy azért, mert 19 éves attól még fiatal! Igen, egy 30-40-50 éveshez képest fiatal. Viszont ez a statisztikai, számszaki része.
Az is lényeges, hogy lelkiekben mennyi idős! Tudod Te is biztosan, hogy vannak emberek akik sokkal hamarabb nőttek fel. Szülők elvesztése, rossz körülmények vagy bármi más miatt. Nos, azon emberek hiába fiatalok, lelkiekben sokkal felnőttebbek.
Az érzelmi világ, hogy k hogyan éli meg és át a dolgokat az is egyénenként más és más! Amíg pl. téged egy anyázás nem hat meg, addig mást igen, hogy egy sarkított példával éljek.
A párkapcsolati dolgok is egyénenként másképp viselik meg az embert. Van nem egy olyan lány akire, ha ránézel a legnagyobb jóindulattal is emo-s k****nak titulálnád. Holott neki ez csak egy külső stílus, a lelkében pedig annyira érzelmes ember akit egy szakítás padlóra küld(het) akár évekig. Más hasonló kaliberű ember akár egy óra alatt is átesik mindenen és éli tovább a kis életét.

Azzal egyetértek, hogy a legfontosabb dolog a saját portánkon körülnézni! Bár azt sem szabad elfelejtenie nagyon sok embernek, hogy a konzekvenciákat le kell vonni a hibákból a másik fél okolása helyett. Szintén fontos, hogy a bosszú helyett a saját sorsának javítására szentelt idő jobban megtérül.

A világ mentalitásáról pedig csak annyit, hogy megbetegedett, velejéig romlott. Vannak tisztelettartó emberek, akik viszik tovább a múlt jól bevált hagyományait, de egyre kevesebb ilyen ember van. Egyszerűen mára nem sok olyan hiteles emberbe lehet botlani aki barát, társ, partner titulust megérdemel effektíven!
Ez adódik abból, hogy mára a minőséget felváltotta a mennyiség.

Találtam egy videót Csernustól amiben a boldogtalan kapcsolatokról tart előadást. A hangminőség kicsit úgymond zajos, de azért még érthető.
http://www.youtube.com/watch?v=GSSH3PD9nVk
Szerintem pár felmerült kérdésre választ ad!

Milyen hosszú volt a kapcsolat?

...nincs válasz... ?

Elnézést.Maga a "kapcsolat" kb 10 hónapig tartott.