"A nagyon nehézre én azt tudom mondani, hogy csak az nehéz amit az ember önmagának megnehezít!" - Értem, hogy ezt a párkapcsolatra írtad elsősorban, de hmm... Váratlan baleset, betegség, gyermek elvesztése, stb.? Vagy mondok valami magától értetődőbbet, háború?

Lássunk egy példát, II. VH-ban a 2. magyar hadsereget kiküldik a keleti frontra. (Nem igazán saját döntés, hogy mennek-e vagy sem.) Amikor pokollá válik, tízezrek fagynak halálra, még többen esnek fogságba vagy halnak meg, valamennyien pedig dezertálnak. Mondjuk ezek a dezertálók azok, akik nem akarták maguknak még jobban megnehezíteni a dolgot. Otthon családjuk van, vagy csak túl akarják élni, és miután már nem tudják feltartóztatni az ország felé özönlő oroszokat, remélik, hogy így jobban szolgálhatják az ügyet. A hazafelé vezető úton a dezertálók nagy része odavész. Mások esetleg élve elérik a hazájukat, a családjuk mondjuk Budapesten van. Mire megtalálják őket, az oroszok körülzárják a várost, és megindul a száz napos ostrom. Elbújnak, de csak kevesen bújhatnak, a dezertőröket mindkét oldalról vadásszák. Akármi is legyen a történet vége, a katonaszökevénynek nincs könnyű dolga egy nehéz világban. (Vonatkozó magyar film: A vád)

Nagyon hasonló struktúrájú sztorit mutat be a Hideghegy c. film is, épp csak az amerikai polgárháborúban játszódik azzal a különbséggel, hogy ott a történetben szereplő anyaföldet nem veszélyezteti még az ostrom is. A drámai hős dolga mindig és szükségszerűen nehéz; ha nem volna az, nem érdekelne a történet. Nehéznek kell lennie: a mű akkor jó, ha a néző vagy olvasó nem is lát más lehetséges utat, ha ő maga is úgy döntene a protagonista helyében. A művészek ilyet választanak, mert minden mű egy-egy példázat. Ennek ellenére nem lehetetlen, és adott körülmények közt akár meg is történhetne, vagy akár meg is történt már, és ez a nagy dolog, ez a rémisztő - vagy felemelő.

A ballépés, a hibázás nem halálos! Legalábbis fizikailag biztosan nem. Mentálisan pedig a hit, a kitartás az ami segíti az embert. A logika, hogy Ő menni fog tovább, korrigálja a hibáit. Lehet elégedetlen lesz, de idővel megvalósítja önmagát. Belehalni felesleges. Aki mégis így gondolkodik, az nagyon pesszimista és igencsak segítségre van szüksége. Nem szabad a saját sorsunkba beletojni!

A galibát az elvárások okozzák! Elvárom, hogy... A partnerem is elvárja, hogy... És ez nem jó! Az elvárásokból idővel makacs elvek lesznek amikből nem szokott közös kompromisszum lenni. Ha mégis, az csak látszólagos! Belemegyek, mert nekem ez a nő kell. De csak a nő! Maga a gondja-baja nem! Tehát ebből a példából is látszik, hogy az aki elvárásokkal él, az olyan saját szabályokat állít fel amiből sosem fog engedni. Látszólag rábólint a dolgokra és ez gondot okoz! Ez a gond, ahogy telik az idő idővel ráborul a kapcsolatra és onnantól vége mindennek. Jön a csalódás, a balhék és még lehetne sorolni!
Tehát a békés elfogadás kivitelezése embert próbáló feladat. Erre csak és kizárólag olyan hiteles emberek képesek, akik felvállalják azt, hogy az egyik közös kompromisszumnál Ő, a másiknál a másik mond le valamiről. Mert ugye értelemszerűen életbe lép a valamit valamiért elv. Viszont csak így lehet egy kapcsolatot építeni, és magának az életnek számos területén csak így tudjuk önmagunkat megvalósítani.
Példa erre a család! Szeretné egy gyermeket, akkor bizony le kell mondanom dolgokról. Például nem lesz heti hét napból öt a haveroké, mert ott a gyerek. De ugyanakkor a lemondásba a gyerekem, a szeretet és megannyi más kárpótol.
Tény, lehet okosan szervezni a dolgokat és akkor jut idő mindenre. Viszont az már kompromisszummal teljes úgymond új élet!

A tragédia az ember életébe előbb vagy utóbb bekövetkezik. Ez az élet rendje! Az első olyan igazi padlófogás amikor szemben találjuk magunkat azzal, hogy érzelmileg és értelmileg mennyire vagyunk erősek! A tragédia sokféle lehet, mert ugye ahány ember annyiféleképp éljük át a tragédiát.

Váratlan baleset, betegség, gyermek elvesztése. Nos, menjünk sorba akkor!
A váratlan balesetre nem lehet felkészülni! Ez olyan, mint ahogy írtad, a gyermek elvesztése. Viszont egy balesetet könnyebb elfogadni, mint egy halálesetet. A betegség pedig elkerülhetetlen!
De mindezen dolgok nem olyanok, ami megnehezíti az életünket. Letaglóz, ez tény! De utána tudnunk kell folytatni az életünket. Ha begubózunk, összeomlunk attól maga az idő, az élet halad tovább. Ha befásulunk akkor nekünk nem lesz jobb!
Van nem egy olyan úgymond páciensem aki átesett azon, hogy meghalt a gyermeke.
Itt tudnám egy régi ismerősömet, Kovács Ritát példának felhozni, akinek meghalt a kislánya Laura rákban. Még a TV2-n is volt. (Lehet más TV csatornán, ezt már nem tudom!)
Rita folytatta tovább az életét. Az Iwiwes adatlapján a következő áll:
"2 gyönyörű gyermek anyukája vagyok!
Dorottya és Laura.
SZÁMOMRA VELÜK KEREK A VILÁG!!!

A kegyetlen sors elvette tőlem Laurát 4 évesen 2 év súlyos betegség után!
Laura szívemben örökké élsz! Hiányzol! "
Láthatod, hogy kisgyerekről van szó ami még jobban megérinti az embert. De ahhoz, hogy "együtt" legyenek az életnek és az adott félnek mennie kell tovább. Egy szülőnek a gyermek halálával nem szűnik meg "létezni" a gyermeke. Ilyenkor erősnek kell lenni, ez vitathatatlan. Élni kell! Menni kell! S elfogadni mindazt amit az élet hozott. Mert ugye nem attól lesz valami hiteles, kemény, hogy pókerarccal kibírja a dolgokat, hanem attól, hogy vállalva a könnyeit is megvalósítja önmagát amíg csak él.

A háború az emberek butasága! Itt lép életbe amiről írtam, az elvárás. S ha nincs meg az elvárás nélküli kompromisszum akkor az élet háborút fog teremteni. Az emberek többsége képtelen az elfogadásra! Legyen szó egy párkapcsolatról vagy épp háborúról! Egy párkapcsolatban is, ha nincs elfogadás háború lesz amiben áldozatok vannak. Csak ugye itt nem halnak meg! De az emberi életre, érdekből, elvárásokból, önzőségből kimenő háború pl. Hirosima esete az emberiség butaságának a tükörképe.
Nem kell egymást szeretni, de tisztelni igen! A tetteinkkel számolni kell tudni. A döntéseinkkel pláne, mivel az idővel kihat. Ugye ott vannak az arabok, az izraeliek, a törökök és még lehetne sorolni. Képesek a saját butaságaik miatt egymást öldökölni, majd jön az USA, kicsit bekavar, aztán csodálkozik, hogy Ő is kap a pofájára.
Amit sokszor elkövetnek hibát, az pl. az EU! Nem politikai dolgokba akarok belemenni, mert az nem idetartozik!
Hanem csak annyit szeretnék mondani, hogy két (vagy sokkal több) mentalitású emberből nem szabad közös kollektívát alkotni! Itt annyi különbség, különféle elvárások, önzőségek, érdekek és érdeksérelmek vannak, hogy itt bizony a háború szép lassan kiteljesedik. Az emberek gyarlósága odáig vezetett, hogy mára az utcák tele vannak szeméttel.

Ide három idézetet osztanék meg!
1. Taxisofőr
"Egyszer majd jön egy nagy eső, és elmossa az összes szemetet az utcákról."

2. Watchmen - Az őrzők
"Rorschach: Ma reggel kutyatetem a sikátorban, feltépett gyomrán abroncsnyomok. Ez a város fél tőlem. Én ismerem az igazi arcát. Az utcák, mint megannyi csatorna, és a csatornák vérrel vannak tele, és ha egyszer kiönt a szenny, minden féreg megfullad. A sok szex és a gyilkosság összegyűlt mocska derékig ér majd, és akkor a világ felnéz, és így kiált: mentsetek meg! Én pedig lenézek, és azt mondom: nem!"

"Rorschach: Tudja, doktor, nem Isten ölte meg azt a kislányt. Nem a sors küldte őt mészárszékre és nem a végzet etette meg azokkal a kutyákkal. Ha Isten látta, amit bármelyikünk azon az éjszakán tett, nem bánta. Attól fogva tudtam... Nem Isten juttatta idáig a világot. Hanem mi."

Ez szerintem igen időtálló lett.

"A ballépés, a hibázás nem halálos! Legalábbis fizikailag biztosan nem." - Vagy de. Miért ne lehetne? Főleg például bűnözőkkel szemben, vagy háborúban. A régi japán kultúrában például magától értetődő volt, hogy a vétséget, tévedést rituális öngyilkosság követhette, ha a hűbérúr vagy a szokás elvárta.

A háború az emberek butasága és/vagy önzősége miatt következik be, de nem mindenki miatt. Egy tipikus általános kiszolgáltatott helyzet. A II. világháborúban emberek tízmilliói harcoltak, nyomorodtak és haltak meg olyan ügyért, amit voltaképp nem ők propagáltak, sőt akár ellene is voltak. Tovább kell lépni, amíg lehet, de a melankólia nem egyenlő a befordulással: a realista melankólia egy igen termékeny állapot.

Egyébiránt sok mindennel egyetértek, de sajnos nincs most időm kifejteni. Nekem személy szerint sosem volt még párkapcsolatom és nincs is kilátásban, ezért abba konkrétan nem is szeretnék belefolyni, ezért is hoztam inkább egyéb példákat az általánosító kijelentésekre; irodalmi szinten persze tisztában vagyok vele, de a művész - és karaktereinek - viszonzott és viszonzatlan szerelmei nem húzhatók rá a világ népességének döntő részére. Lehet, hogy egy állítás a párkapcsolatokat illetően jól megállja a helyét (bár az irodalomban általában a tragédia és a drámai megközelítés érdekesebb ), de lehet, hogy háborúban, válságban, nyomorban, rettegésben, vagy az éhhalál küszöbén nem mindenképp.

Visszavagsz a kollegnakak mert bemocskolt a fonok elott vagy a havernak mert sot rakott a sorodben, de egy olyan szemelyt aki szakit veled, mert igy erzi jonak? kozepsuliban megertem, de felnotkent ez a legnagyobb hulyeseg amit megtehetsz.

Azért ennyire én nem rugaszkodnék el a jelenidő realitásától!

Ilyenkor szoktam megkérdezni az illetőtől, hogy fizetnek érte, amiért az adott dolgot csinálod? Ha igen abba ne hagyd! Ha nem akkor tudod a dolgod...
De ugye az is életbe lép, hogy egy embert a tettei tesznek senkivé vagy valakivé. Ugyanakkor majd, ha szülő lesz, erősen kétlem, hogy azzal fog pozitív példát mutatni a gyermekének, hogy az apukája milyen jól megmutatta, hogy ki a Jani! Ugyan ezzel semmit sem ért el, de jól hat! Haverok között a kocsmába főleg!
De nem kell meglepődni, hiszen nagyon sok embernél mentális képzavar van.

Hat az en elozo kapcsolatom ~3 hónapja ért véget. 7évig tartott és egy "gyenge" 17éves lányból egy erős és tudatos 24 éves nő lett belőle mellettem. Melynek gyümölcse, hogy egy 18éves biztonsági őrrel félrelépett pár hónapon keresztül. Nagyon durva módszereket használtam arra, hogy 100%-ig biztos legyek a kapcsolat menthetetlenségéről. (Megfigyelés-lehallgatás egy kisebb hadsereg segítségével.) Mondani szokás: Háborúban és szerelemben mindent szabad. Ez egy kicsit mindkettő volt. Végül kizártam a lakásból, elvihette néhány cuccát, majd közöltem vele, hogy jelezze mikor tud jönni a maradékáért és a bútorokért.

Egész végig, amíg ez a 2 hónap kínkeserves szenvedés tartott úgy éreztem, hogy ha tényleg így kell lennie, akkor beleadok mindent és megkeserüli még a szomszéd város is hogy megszületett... De aztán nem így tettem. És tudjátok mit? Boldog vagyok. Pedig én nem vagyok a béke pártján lélekben. Most mégsem tettem semmit, és semmi problémám nincs... Az meg még pláne, hogy közben egy általános iskola óta barátomnak tartott lány lett a társam. Ez volt a szerencsém. (És az exemnek is, hogy volt aki lekötött és nem volt kedvem bosszút forralni.. Tudtam volna. A munkahelyétől az otthonáig mindenhol tudtam volna tenni, hogy ne fogadják szeretettel... vagy rosszabb.... )

Szóval a bosszúról csak annyit, hogy én mindig "vágytam" rá. Ez lett volna a legalkalmasabb szitu.. kihagytam... és nem bánom. Simán lehülyéztem volna azt, aki azt mondja korábban, hogy a bosszú semmire nem jó... Hát de igen is jó. De ebben a helyzetben nem érdemes vele bíbelődni...

A cikk írónak meg gratulálok! A fogalmazás cifra lett, de a tanulság megvan. Mindnekinek át kell sajnos élnie ezt. Kitartás!

[ Szerkesztve ]

A legnagyobb bosszú ha felhasználod az ebből felszabaduló energiát arra hogy fejleszd magad.
Ha jól csinálod, az életben szarja/senkije se lesz tiedhez/hozzád képest.
Így neked is igazad lesz, és haladsz is előre.

Azért ez így elég visszatetsző és öntelt hozzáállás, hogy finoman szóljak.

aki értermes ember az a szerelmének nem akar rosszat, ha elakar menni akkor elengedi

Ott a pont
Ha szereted, akkor hagyod, hogy boldog legyen

Ha tiszteli, akkor hagyja! Szeretetről itt már elég kopott értelemben beszélhetünk. Ha valami véget ér akkor ott azért a csalódás íze megjelenik. Ekkor maximum tiszteletből lehet szépen elválni!

Nyilván nem ugyanaz a szeretet van meg ilyenkor, mint a kapcsolat elején, mégis azt gondolom, hogy a tisztelet mellé, jobb esetben beturakszik a szeretet is.

Nézd az elejétől! Két akkor még ismeretlen ember elkezdi megismerni egymást. Létrejön a tisztelet, egyre több információt osztanak meg egymással, majd egy idő után a két fél kapcsolatába belép a szeretet.
Amikor egy kapcsolat véget ér, akkor ez a szeretet megszűnik. Míg a tisztelet mentális, a szeretet pedig emocionális dolog, így a csalódás miatt ami szintén emocionális érzés kiüti a szeretetet. Tehát, ha nem lesz egy Mónika showal felérő verekedés, akkor maximum a tisztelet marad meg. De az is a legtöbb esetben csak egy szájhúzásos, mondjuk úgy pofavizites tisztelet! De effektív tisztelet már nincs benne!
Hogyan is lehetne, ha ugyebár a folytatást, mint lehetőséget kizárják?!
Persze az sem igazi szeretet már ami egyszer megszakad és folytatják az adott felek... De az egy másik téma!

Egy kapcsolat felbomlásához az is elégséges feltétel, ha csak az egyik fél részéről szűnik meg a szeretet (szerelem). Tehát szerintem nyugodtan beszélhetünk ebben az esetben is szeretetről. Akit egyszer megszerettem - bármilyen szinten -, annak valami rettentő otromba, mi több, undorító dolgot kell tennie, hogy valaha kiszeressek belőle, de még az sem biztos.

Gondoltam, hogy ide lesz keverve a szerelem... A szerelmet felejtsük el! A szerelem nem más, mint az amikor emocionálisan meghülyítjük a szürkeállományunkat és bemeséljük magunkat, hogy Julika vagy Pistike az igazi. Nem baj, ha tízszer ver meg, vagy épp megaláz, akkor is Ő az igazi!
Tisztelet van, szeretet van, szerelem nincs! Első két érzelmi és egyben értelmi állapot létezik, az utóbbi csak generált önhülyítés!

A szeretetet ugye ugyanúgy, mint a tiszteletet ki kell érdemelni. Azt nem lehet kérni, nem lehet megvenni! Viszont, mint már korábban kifejtettem, ha valami véget ér azért az nem fog örömteljes dologként megjelenni az ember életében. Értem ezalatt azt, hogy lehet szépen, békében is elválni egymástól és utána kellemes eltársalogni, de ekkor már nem lesz szeretet! A szeretet ilyen esetben a fájdalommal, a lelki emésztéssel szépen elmúlik. A hiány amit érzünk az is nagyjából addig tart míg jön egy új.

Az, hogy valakiből kiszeretni, az nem egy borzalmas nagy dolog. Amikortól engem nem érdekel a másik fél, onnantól ez már meg is valósult! Nem kell ehhez borzalmas nagy dolgokat megvalósítania!
Viszont aki etikátlan, gusztustalan dolog után is ragaszkodik a volt partneréhez, társához az az ember szimplán agyalágyult! Vagy szerelmes... De az ugyanúgy egyenlő az előbbi jelzővel!

Még egy kolléga... Más is járt ott ahol én, ezt jó tudni. Én is vállaltam sok mindent, mégis elbuktam mindent.

Kérdés csak az, hogy milyen "új,, emberként tért vissza, mit hozott magával a pokolból? Mert én elég sok sz..ságot. Először is, SENKIBEN nem bízom meg, pláne nőben. A történtek után egy magas és áthatolhatatlan falat építettem magam köré. Nem jut be oda senki. Igaz ugyan, hogy én sem jutok ki, de így legalább nem fogok megsérülni. Én soha az életben nem akarok oda visszakerülni. Azt az érzést sem akarom újra élni soha. Mást sem nagyon fogok, de megsérülni sem fogok. Mellesleg cinikus lettem és erősen szarkasztikus.

Megtehettem volna, hogy bosszút állok. Össze-vissza verem azt a k..vát és a pasiját, vagy csak a csajt. Bármilyen módon de bosszút akartam állni. De nem tettem semmit. SEMMIT. Az emberek egyik fele kiröhögött, hogy béna pöcs vagyok. A másik fele megdicsért a bénaságomért.

Már semmi nem érdekel. Nem érdekel, hogy találok e valakit ebben a nyomorult életben vagy sem. Magasról teszek rá. Az sem érdekel, hogy sokan homárnak néznek már jó ideje, mert nem látnak nővel, csak pasikkal. Higgyenek csak nyugodtan bármit, lesz..om. Bekaphatja mindenki aki magyarázni akar nekem az élet dolgairól. Meg a jó tanács osztogatók is. Ezt nem lehet egy-két hét/hónap alatt kiheverni, több idő kell hozzá.

Azt, hogy én most jól vagyok, csak magamnak köszönhetem. Nem az "okosoknak,, és a mindent, mindenkinél jobban tudó embereknek. A barátaim is szépen elhagytak, ki normálisan ki paraszt módjára. Egyetlen egy barátom maradt, de ő kitart mellettem. Mondjuk igaz, ő is hasonló kép vélekedik és hasonlóan járt mint én.

Ha egyedül fogok megöregedni, vagy meghalni, nem baj. Én nem bánok semmit.

A történtek után egy magas és áthatolhatatlan falat építettem magam köré. Nem jut be oda senki. Igaz ugyan, hogy én sem jutok ki, de így legalább nem fogok megsérülni. Én soha az életben nem akarok oda visszakerülni. Azt az érzést sem akarom újra élni soha. Mást sem nagyon fogok, de megsérülni sem fogok. Mellesleg cinikus lettem és erősen szarkasztikus.

Nem egy embertől hallottam ezt, és őszintén? Igazatok van... Mégis azt hiszem mindenkinek meg van az az ember, aki mellett, vagy akinek hatására ez a fal ledől, még akkor is, ha az illető nem a párja lesz, hanem a legjobb barátja, akinek elmondja a dolgokat, akit beenged a falon belül.

Bennem ez a fal már régen felépült, és most talán van valaki, akinek megmutatok mindent, nem csak darabokat.

Érdekesen értelmezed a szeretet és a szerelem fogalmát, minden bizonnyal egészen másként, mint én, és más-más életút mást is enged a fogalmakhoz társítani. Ezért nem is szállnék fogalomhatározó vitába...

Viszont vegyünk egy egyszerű példát, a testvéri szeretetet. A tulajdon testvérem tehet bármit, akkor is a családhoz tartozik, és akkor is szeretni fogom. Nem fogok tudni elvonatkoztatni a köteléktől akkor sem, ha elárul, ha becsap, ha a vesztemet okozza. Pedig számomra a vérségi kötelék igazán nem sokat jelent, de vele nőttem fel, ismerem, és megtanultam feltétel nélkül szeretni, és mindig érdekelni fog.

A szerelem fogalmát én arra a különleges szeretetre alkalmazom, amit a szív választottja iránt érzünk. (Sokan a szenvedélyes, vak, bolondító, és általában múló mámorra értik, amitől az örök megváltást remélik, én azonban azt csak az egyik mellékhatásnak tartom, ami nem is jön elő mindenkinél, például nálam esélytelen.) Nem gondolom erősebbnek ezt az érzelmet a testvéri szeretetnél, de gyöngébbnek sem, csak kicsit másnak. Ez az érzelem egészen addig kitart, amíg a szerelem tárgya önmaga marad, az a személy, akibe beleszerettünk. Hogy elmúljon, ahhoz arra kellene rádöbbenni, hogy csupán egy eszményt szerettünk egészen idáig, egy álarcot - és talán az eszményt tovább bálványozzuk eztán is. Ilyen is van a világon, nem is ritka, de nem minden esetre igaz. Ha a szerelem, és akár a felebaráti szeretet enélkül is elmúlik, akkor talán önmagunkat sem ismerjük elég jól, és nem árt magunkba mélyednünk.

"Amikortól engem nem érdekel a másik fél, onnantól ez már meg is valósult!" - Az elválás után is érdekelhet a másik sorsa, miért ne érdekelhetne? Ha bizonyos ideig összekötöttük az életünket - sőt, még az sem kell hozzá -, akkor szerintem természetes, hogy a továbbiakban is tehetünk érte jót, egyengethetjük az útját, és kisegíthetjük a bajban, hacsak nem kérte kifejezetten az ellenkezőjét. És ehhez nem kell még az újraegyesülés reménye sem, csak némi alapvető önzetlenség. (Valahogy úgy, ahogy a plátói szerelem esetén való segítséghez sem kell az egyesülés reménye sem.) Ha a barátaimnak, a szeretett barátaimnak önzetlenül segítek, ha érdekel a sorsuk, akkor épp azé ne érdekelne, akivel szerettük egymást? Puszta tiszteletből ritkán akarunk gondoskodni másokról. És mi a helyzet a papokkal, apácákkal, szerzetesekkel, akiknek még ez sem kell a gondoskodáshoz és a szeretethez?

Oh, és hogy mennyire különbözhet a szerelemről alkotott fogalmunk, még azt is elmondom, hogy nem tartom törvényszerűnek, hogy csakis egyetlen személy iránt lehetne szerelemre lobbanni egyazon időben; a szeretetnek nincs mértékegysége vagy mennyisége, nem apadhat ki. Ebben valószínűleg különbözöm a keresztény kultúrájú társadalom nagyobbik részétől, de hát ez van.

Nem hinném, hogy ez a fal valaha is ledőlhet. Olyan embert meg még nem ismerek aki le tudná dönteni. Ahhoz valami nagyon nagyot kell alkotnia, vagy csinálnia.

Az a testvéri szeretet amit Te itt megemlítesz, az szubjektív és elfogult is egyben!
Életünkben minden feltételhez kötött! Viszont azért érdekelne, hogy például, ha van egy gyereked, a testvéred áthívja magához vendégségbe, majd a jelenlévők közül mindenki kap enni csak a Te gyereked nem, akkor is ugyanúgy azt vallanád, hogy a vér meg a szeretet? Kétlem! Tény, ez is egy szubjektív példa, de ugyanakkor reális a mai világban.
Azért amikor egy ilyen eset megesik, akkor egyfajta hűtlenségről, érzéketlenségről beszélünk. Hiába van ott a testvér mondjuk 40 éve, akkor is onnantól az egész érzelmi vonal megváltozik és a szeretet olyan mértékű csorbát szenved amiből nem igazán lehet ismét szeretet!

A szerelem még mindig egy emocionálisan generált dolog aminek nem sok köze van a szeretethez! Csupán annyi, hogy érzelmileg kötődik "A" személy "B"-hez, és itt kifújt!
Nézd reálisan a dolgokat! Van, létezik sírig tartó szerelem? Nem! Ez egy mulandó dolog. Tehát megegyezhetünk abban, hogy generált! A szeretet mindaz ami valóban nem apadhat el. De csak normális agyműködéssel!

Álarc... Nos, Gárdonyi definiálta a legpontosabban! "Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan."
Ezzel egyetértek, hiszen hiába élsz valakivel, s lehet az testvér is együtt születésedtől fogva, akkor is CSAK megismered, de nem kiismered! Csupán az arcát fogod látni, de mindazt amit Ő a lelkében belül átél, maximum a kivetített fizikai és/vagy verbális dologból tudod majd valamennyire.

Ole Nydahl akit nagyra tartok a tudásáért a következőt írta a szerelemről:
"A szerelem művészete abból áll, hogy elengedjük a másikat, és teret adunk neki. Az igazi szerelemben a szabadság és a fejlődés ízét érezzük, és kapcsolatunk mentes minden ragacsos kötődéstől. Azok a tettek és érzelmek éltetik, amelyek révén együtt tanulhatunk és fejlődhetünk. Fontos számunkra, hogy párunk boldog legyen, és környezetünkben élők is jól érezzék magukat. A szerelem akkor működik, ha társunkat nem uralni és korlátozni akarjuk, hanem képesek vagyunk megmutatni azokat a tulajdonságokat, amelyekkel eredendően rendelkezik - az erőt, a szépséget és a lehetőségeket -, majd ezeket együtt sugározzuk ki a térbe."

Mindez ugye szépen hangzik. Viszont a megvalósítása az érzelmi dolgoknak mentális oldalt is megkíván! Elvégre nem lehet "azért, mert szeretlek" alapon élni! Egy jól működő párkapcsolat, társkapcsolat csak és kizárólag úgy működhet hosszútávon, akár megmerem kockáztatni, hogy a sírig, ha mindkét fél tudatosan kivitelezi a dolgokat az érzelmi oldal mellett. A kettő külön nem megy!
Szeretem a páromat, akkor megteszek érte mindent a lehetőségeimhez képest. Ezzel bizonyítva azt, hogy Őt tiszteletem (mentálisan), szeretem (emocionálisan), és Ő az a személy akivel viták (mentálisan), veszekedések (emocionálisan) árán is együtt vagyok. Ugyanakkor természetesen szintén a mentális és emocionális oldallal közös egyetértésben meghagyom a szabadságát... És még lehetne sorolni!

A szerelemmel az a baj, hogy tudatosság nélkül vágnak bele nagyon sokan! Mert tetszik ez a pasi és/vagy csaj. Ezzel nincs még önmagában semmi gond! De a megvalósításnál már problémák jönnek elő!
Mi a szerelem? Az amikor az adott partnerről elképzelem, hogy Ő ilyen meg olyan. Vagyis emocionálisan hatok magamra a tudatosság helyett, hogy nekem rá szükségem van... Mert jó kerek segge van, jó nagy f...ókusszal látja a világot és még lehetne sorolni.
Anyáink, apáink, nagyszüleink akik 40-50-60 éve is együtt vannak, Őket sem a szerelem tartja össze. Aki még idős korában is azt mondja, hogy "csak a szerelem", az nem mond igazat! Nyilván jelen lehet a szerelem, de nem a rózsaszín köd értelmében! Őket sokkal több, sokkal komplexebb érzelmi szálak kötik össze, mint amit a szerelem bármilyen értelemben is jelent!

A vallást megint nem keverném sehogy a témához, mivel én szeretek általánosan, reálisan azért a dolgok közepében hinni, azokat vallani. Mert a katolikus így, a református úgy, a zsidók másképp... Nem! Tiszteletben tartom a vallásokat és a szokásokat, de ezekről direkt amiatt nem témázom, mert jobban szeretem, ha senki nincs még véletlenül se megsértve semmivel. Nyilván ezzel nem azt mondom, hogy egy kötetlen beszélgetésbe nem témáznék erről, vagy, ha valaki úgy kívánja. De ezek inkább a magánvélemény oldalamon, privátban férnek el.

Az emocionális érzelmi világ az az emberi "testrész" ami hiába áll stabil alapokon, a legkönnyebb egy pici ponton romba dönteni.
Ez nagyjából olyan, mintha egy piramis tetejére egy kb. 10 centi mély, 1 centi átmérőjű lyukat fúrsz és abba mindig csöpögne víz. Idővel szépen a piramis eltűnik. No, persze ez most egy érzelmi jellegű példa volt.
Az életben azért lehet igen durván övön alulit ütni akarva-akaratlanul amivel összedől a kártyavár.

Stabil, megingathatatlan ember nem létezik!

[ Szerkesztve ]

Na hát igen, erre lehet talán azt mondani, hogy user error. Kár ennyire magadra venni az ilyen lelki dolgokat. A cikkben szereplő sztoriban annyi a pláne, hogy egy pszichés betegség nem kutya, az nagyon sokat ronthat az életminőségen és az érzelmek és döntések feldolgozásán.

Egyébként én az önismeretet ÉS az emberismeretet tartom a kulcsnak, bár bizonyára nem mindenkire igaz. Akinek jó az önismerete és az emberismerete, azt nem készíti ki véglegesen például egy sima megcsalás, hanem megpróbálja értelmesen megoldani a problémát, kideríteni, hogy mi vezetett idáig, és mit lehet kezdeni a helyzettel úgy, hogy mindenki a legkevésbé sérüljön és a legtöbbet fejlődjön. Végső, reménytelenül veszett esetben meg ignorálni és átváltani hiperracionális módba.

[ Szerkesztve ]

Mint mondottam, te egészen mást értesz szerelem alatt, pedig kifejtettem, hogy én csak a szeretet egy fajtáját nevezem annak. A tudatos érzelmek híve vagyok, bármilyen ellentmondásos legyen is ez a szókapcsolat - az én szerelem-fogalmamba nem is nagyon férne bele egy ösztönszerű eredet, noha tünetként, mellékhatásként természetesen előjöhet sokaknál az is. Sokan olyat hisznek szerelemnek, ami valójából csak primitív (nem rossz értelemben primitív, csak elemi, ösztönös), állatias vonzódás, aztán pofára esnek, amikor az újabb ingerektől függően néhány hónap vagy év múlva elmúlik a hormonok hatása. Az ilyet én nem igazán nevezem szerelemnek.

Korábban idéztél Máraitól. Nos, Márai intellektuálisan, és tiszta szívéből, bár kétségkívül sajátságos módon szerette a feleségét. Mégis megcsalta, kétszer is, de nem szűnt meg szeretni. Felesége halála után, öregen elvesztette az élete értelmét és egyszerűen utána ment. Ezt én szerelemnek nevezem.

Halálig tartó szerelem? Van az úgy, hogy a halál után is tart. Gyarmati Fanni már a százon túl van, és Radnóti után soha nem volt újabb kapcsolata. Ugyanabban a házban él, amit még közösen vásároltak, még a hajdani férj névtáblája is kint van. Pedig őt is megcsalták, szerelmük mégis túlélte nem csak ezt, hanem a világháborút, a halált, és most már biztos, hogy az időt, az örökkévalóságot is.

(Hol jött be a vallás? A keresztény kultúrkör nem vallás kérdése, hanem inkább kultúratörténelmi fogalom. én is a keresztény kultúrkörbe tartozom, holott nem vagyok vallásos. A mohamedán kultúrában például egészen máshogyan viszonyulnak ehhez a témához, és máshogy a japán shinto alapú kultúrában. A kereszténység előtti magyarság is máshogyan élte meg mindezt. Véleményem szerint a történelmi kereszténység - más hitekkel vagy törvényekkel egyetemben - olyan tabukat erőltetett a népekre, amelyek szokásként fennmaradva máig rettentő sok magánélet-béli konfliktus alapját képezik.)

Én nagyon jól tudom, nincs az az isten, hogy én még1X leadjak 20 kilót, gyógyszereket egyek rendes kaja helyett és egész nap idegbeteg legyek. Köcsögöm széken, de nem.

Az önismeretem mindig rendben volt. Tudom mik az előnyös tulajdonságaim és melyek a rosszak. Magammal tisztában vagyok. A nőkkel más a helyzet, az egy fekete lyuk. De mind1, nővel én már soha nem kezdek. Pasival meg pláne.

"Én nagyon jól tudom, nincs az az isten, hogy én még1X leadjak 20 kilót, gyógyszereket egyek rendes kaja helyett és egész nap idegbeteg legyek." - Ezt most mire felelted abból a hosszúból?

Egyébként természetesen lehet így is. Én sem kezdek senkivel, noha inkább kényelmességből és időtakarékosságból. Próbáld lazán kezelni, nem világkatasztrófa ez. Lehet, hogy az segítene, ha filozófiát és pszichológiát kezdenél el olvasni, legalább nagy vonalakban.

Amit én gondolok, hogy "a nők" (idézőjelben, mert soha nem lehet ekkorákat általánosítani, én sem vagyok "a férfiak" csoportban gondolkodás terén) gondolkodásában is van logika, márpedig az, hogy néha ők maguk sem gondolnak bele a döntéseik racionalitásába, gyakran pillanatnyi ingerek és érzelmek alapján dől el a fejükben sok minden. Belső késztetések irányítják őket, de nem úgy, mint az ostoba ösztönlény férfit, ők ezt képesek okosan is tenni: ezeket a nem feltétlen tudatos vagy megmagyarázható benyomásokat tudatosan fontosabbnak érzik a racionális logikánál is. (Szerintem ezért tud olyan népszerű lenni köreikben az ezotéria is.) Ezeket ismervén azonban például egy félrelépés vagy hazugság sok esetben egészen más fénybe kerül.

A férfiak sok esetben racionálisabbak, de náluk pedig az ösztönök (eredendő beidegződések, vagy hormonok) írják felül gyakran a tudatosságot anélkül, hogy mélyen belegondolnának. Na most ha kettő ilyen összekerül...

Karinthy írta jól: "Férfi és nő hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi a nőt, a nő a férfit."

Ezt most mire felelted abból a hosszúból? Semmire, csak tényként közöltem.

Pontosan, egyetértek.

A cikk írónak: 19 évesen iszonyú fiatal vagy még. Rengeteg lehetőséged lesz még új párt találni. Nem szabad így összetörni.

Akiket meg (vélt) boldsággal tölt el a megtorlás, nagyon remélem, hogy majd egy napon őket is megtorolják. Megérdemlik. A nayg egótokban megsértve érzitek magatokat mi? Mert veletek, isten tökéletes teremtményeivel szakítani mertek? Talán előszőr magatokba kéne nézni és megkeresni a hibát, hogy miért dobott a párotok és nem a megtorláson agyalni... jézus isten hova jut ez a világ...

Azért az életkort nem csak úgy kell nézni, hogy azért, mert 19 éves attól még fiatal! Igen, egy 30-40-50 éveshez képest fiatal. Viszont ez a statisztikai, számszaki része.
Az is lényeges, hogy lelkiekben mennyi idős! Tudod Te is biztosan, hogy vannak emberek akik sokkal hamarabb nőttek fel. Szülők elvesztése, rossz körülmények vagy bármi más miatt. Nos, azon emberek hiába fiatalok, lelkiekben sokkal felnőttebbek.
Az érzelmi világ, hogy k hogyan éli meg és át a dolgokat az is egyénenként más és más! Amíg pl. téged egy anyázás nem hat meg, addig mást igen, hogy egy sarkított példával éljek.
A párkapcsolati dolgok is egyénenként másképp viselik meg az embert. Van nem egy olyan lány akire, ha ránézel a legnagyobb jóindulattal is emo-s k****nak titulálnád. Holott neki ez csak egy külső stílus, a lelkében pedig annyira érzelmes ember akit egy szakítás padlóra küld(het) akár évekig. Más hasonló kaliberű ember akár egy óra alatt is átesik mindenen és éli tovább a kis életét.

Azzal egyetértek, hogy a legfontosabb dolog a saját portánkon körülnézni! Bár azt sem szabad elfelejtenie nagyon sok embernek, hogy a konzekvenciákat le kell vonni a hibákból a másik fél okolása helyett. Szintén fontos, hogy a bosszú helyett a saját sorsának javítására szentelt idő jobban megtérül.

A világ mentalitásáról pedig csak annyit, hogy megbetegedett, velejéig romlott. Vannak tisztelettartó emberek, akik viszik tovább a múlt jól bevált hagyományait, de egyre kevesebb ilyen ember van. Egyszerűen mára nem sok olyan hiteles emberbe lehet botlani aki barát, társ, partner titulust megérdemel effektíven!
Ez adódik abból, hogy mára a minőséget felváltotta a mennyiség.

Találtam egy videót Csernustól amiben a boldogtalan kapcsolatokról tart előadást. A hangminőség kicsit úgymond zajos, de azért még érthető.
http://www.youtube.com/watch?v=GSSH3PD9nVk
Szerintem pár felmerült kérdésre választ ad!

Milyen hosszú volt a kapcsolat?

...nincs válasz... ?

Elnézést.Maga a "kapcsolat" kb 10 hónapig tartott.