Mint mondottam, te egészen mást értesz szerelem alatt, pedig kifejtettem, hogy én csak a szeretet egy fajtáját nevezem annak. A tudatos érzelmek híve vagyok, bármilyen ellentmondásos legyen is ez a szókapcsolat - az én szerelem-fogalmamba nem is nagyon férne bele egy ösztönszerű eredet, noha tünetként, mellékhatásként természetesen előjöhet sokaknál az is. Sokan olyat hisznek szerelemnek, ami valójából csak primitív (nem rossz értelemben primitív, csak elemi, ösztönös), állatias vonzódás, aztán pofára esnek, amikor az újabb ingerektől függően néhány hónap vagy év múlva elmúlik a hormonok hatása. Az ilyet én nem igazán nevezem szerelemnek.

Korábban idéztél Máraitól. Nos, Márai intellektuálisan, és tiszta szívéből, bár kétségkívül sajátságos módon szerette a feleségét. Mégis megcsalta, kétszer is, de nem szűnt meg szeretni. Felesége halála után, öregen elvesztette az élete értelmét és egyszerűen utána ment. Ezt én szerelemnek nevezem.

Halálig tartó szerelem? Van az úgy, hogy a halál után is tart. Gyarmati Fanni már a százon túl van, és Radnóti után soha nem volt újabb kapcsolata. Ugyanabban a házban él, amit még közösen vásároltak, még a hajdani férj névtáblája is kint van. Pedig őt is megcsalták, szerelmük mégis túlélte nem csak ezt, hanem a világháborút, a halált, és most már biztos, hogy az időt, az örökkévalóságot is.

(Hol jött be a vallás? A keresztény kultúrkör nem vallás kérdése, hanem inkább kultúratörténelmi fogalom. én is a keresztény kultúrkörbe tartozom, holott nem vagyok vallásos. A mohamedán kultúrában például egészen máshogyan viszonyulnak ehhez a témához, és máshogy a japán shinto alapú kultúrában. A kereszténység előtti magyarság is máshogyan élte meg mindezt. Véleményem szerint a történelmi kereszténység - más hitekkel vagy törvényekkel egyetemben - olyan tabukat erőltetett a népekre, amelyek szokásként fennmaradva máig rettentő sok magánélet-béli konfliktus alapját képezik.)