Na akkor én is wall of textbe öntöm gondolataimat
Óvodába és általános iskolába a k-magyarországo falumban jártam, még 5-6 éves koromban sokat voltunk úszni is, de nagyapám sajnos ezt követően elhunyt, a többieknek meg nem nagyon volt idejük és energiájuk a gyerekek "mozgatásával" foglalkozni, így a család, mint mozgásra nevelő tényező kiesett a sorból. Vegyük ezt alaphelyzetnek, hiszen elég sok fiatal életében fenn áll ez az eset, vagy még rosszabb is, ha mondjuk nem vidéken él, hanem nagyvárosban. Maradt tehát az iskola: általánosban alósban nyílván már 10-15 éve is az volt a feladat, hogy megszerettessük a gyerekekkel a dolgot, szerintem ez az akkori tanítónőnek sikerült is. Szerencsére a felső tagozatban is egy idősebb és szakmailag rendben lévő testnevelő tanárral hozott össze a sors. Igazából elmondható, hogy ott a kisiskolában, ahol lehettünk összesen 150-en, a legtöbb gyerek járt valamilyen sportkörre, de nekünk az infószakkör, a töriszakkor és a biosszakkör is "kötelezően ajánlott" volt - és ezt nem negatív értelemben kell venni, szerettünk bejárni. Kisiskoláról lévén szó, leginkább az egyéni sportokban jeleskedtünk, asztaliteniszezőből országos bajnokot is neveltünk, én is e sportág mellett tettem le a voksom - pár versenyre el is tudtam jutni, de maradjunk annyiban, hogy a többség amatőr szinten űzte a dolgot, de szerette csinálni. A felszerelés elég gyengus volt, de a motiváció pótolta a hiányosságokat minden téren. Asztaliteniszen kívűl volt még kosár és néha talán foci is, de az arról szólt, hogy a szomszéd város tűzoltói néha feljöttek a kollégistákkal játszani egy meccset (annak ellenére, hogy nem bírom a focit a mai napig, ez szerintem követendő példa). A testnevelésórákról nem sok maradt meg bennem: egy biztos nem szerettem, de ez nem a tanár hibája volt. Elballagtam, rögtön utána az iskolát bezárták.
Következett a középiskola: teljesen más közeg, 35 fős osztályok, egyszerre két osztály tesizik, az 60-70 fő (általánosban 15-20 fő volt együtt). Első évben hozzá kellett szokni a tömeghez meg az új, másfajta felfogáshoz, aztán második évben mikor odakerültünk az iskola támogatásból (sok pénzből) éppítetett magának egy új tornacsarnokot vadiúj felszerelésekkel, tokkal-vonóval. Hely egy kicsit több lett és tárgyi hiányt sem szenvedtünk semmiből, de 2 tanár szerintem nem fog tudni 70 főnek minőségi órát tartani - ez képtelenség. Katonai kiképzést lehet, de testnevelésórát nem. Aztán mikor az aktuális kötelező anyag után eljön az a várva várt pillanat, hogy "bedobja a labdát", a serdülő gyengébbik nem elbújik a kényelmes tornaszőnyeg mögé, mi meg játszunk valamit. Ez a valami többnyire foci volt - én mint már írtam, nem szerettem, de végülis mégis csak egy játék - jutalom. Nyílván a középiskola már a csapatsportokra koncentrált, így igazából az asztaliteniszt esélyem sem volt folytatni - annak ellenére, hogy csúcsszuper vadonat új asztalok és ütők álltak rendelkezésre, ami után általánosban mind a 10 ujjunkat megnyaltuk volna - emlékeim szerint az 5 év alatt egyszer sem használtuk őket és ez még pár kellékre elmondható. Néhány baráttal sikerült néha kikerülni a focit kosárral vagy más alternatív játékkal (az új tornateremben roskadásig volt rakva a szertár mindennel) és itt jön be szerintem az iskola és a család mellett a harmadik (talán legfontosabb tényező): a barátok. Lehet azt mondani, hogy az élsport nem kezelendő eggyütt a testnevelésórával, de amikor a szülők fele sportolót akar nevelni a gyerekből, igenis fontos. Mikor valamelyik osztálytárs otthagyta az eggyesületét, annak általában nem az volt az oka, hogy nem szerette csinálni a sportot, hanem az, hogy nem jött ki a csapattársaival. A szülők ezerrel tolják a gyerekeket, hogy legyen belőle focista, kézis, röpis, vizilabdás - a többsége meg kihullik tinédzserkorában. Lehet, hogy sokkal jobban jár aki a barátaival kezd neki, mert szereti csinálni és nem kell egy idegen közösséghez alkalmazkodnia. Még ha nem is lesz belőle sportoló, legalább élvezi amit csinál. A "megoldás" szerintem kissebb közösségek létrehozásával jön el - növelhetjük akármeddig a tesiórák számát - nem lesz eredménye, amíg ennyi gyerek jut egy tanárra. Az iskolán kívűli mozgásra ha egyszer sikerül rávenni a gyereket, akkor onnan már sínen van a történet, csinálja azt akár a barátaival, házi kedvenccel vagy egyedül. Végtelen számú sportkörre persze nincs pénz, de úgy vélem ez amatőr szinten már inkább akarat és motiváltság kérdése, mintsem pénzé.