Szépen összeszedted, köszönöm.
üzenetek
hozzászólások
(ÉN)közPONT
(senior tag)
Ismét egy remek írást hoztál össze..itt utalnék a Deep P re ami szintén tetszett !!
THX + sok ilyen írást a jövőre !!!
Szívessen hallgatnék ilyen zenéket ha nem otthon vagyok (vmi klubban) ,de sajna max a Black Betty-t szokták leadni a RamJam től vagy a Long Train Runningot a Doobie Brothers-től ami korban és stílusban kb ez a vonal esetleg nagy mázlival talán ha olyan kedve van a DJnek (nem konkrét helyre gondolok) letol egy Boys Are Back in Townt a Thin Lizzy től vagy egy Jimmy Hendrix számot pl All Along The Watchtower és doszt ennyi...pedíg még annyi remek zene származik ebből a korból...
(ÉN)közPONT
(senior tag)
Egy Hendrix írás is jöhet!!
Esetleg valami az Ős metál korából 
[ Szerkesztve ]
dave666
(aktív tag)
Köszönöm a hasznos írást
Ismét egy nagy legendás zenekarról olvashattunk
Szerintem lesz még folytatás
Szívesen olvasnék, Ozzy Osbourne-ról, vagy a Doors-ról, vagy az Iron Maiden-ről 
Köszi, ismét egy remek írás
A Dio korszak utáni Rainbow-t én jódarabig nem szerettem, aztán adtam neki egy esélyt, és a végére nagyon megtetszett Joe Lynn Turner hangja. Olyannyira, hogy még a Bent Out of Shape is tetszik, bár számomra még mindig a Rising az abszolút mestermunka. Ráadásul ennek a stílusváltásnak köszönhető a Sabbath-tól a Heaven & Hell album, ami az egyik kedvencem.
Egyébként van valami oka hogy a 94-es Stranger in Us All kimaradt?
Kansas
(addikt)
Azért szvsz nem kellett volna kihagyni a '90-es évekbeli újjáalakulást Doogie White-tal, meg a "Stranger in us all" albumot(ami az én egyéni kedvencem tőlük)...
Nekem valahogy a "Temple of the King" is jobban szól Doogie-val, mint Dio-val... no meg amit a srác csinál a Rockpalast-féle koncerten, az zseniális
Én meg pont azok közé tartozom, akik azt mondják hogy a Dio számokhoz tilos hozzányúlni Ettől függetlenül szerintem sem rossz anyag a Stranger in Us All
Kansas
(addikt)
Nyilván az az én egyéni szoc. problémám, hogy nem szeretem Dio(RIP!) karcosabb hangját, Doogie-étól meg megy a hangyasereg a bőröm alatt 
[ Szerkesztve ]
Hálás köszönet az írásért. Csak dave666-ot tudom ismételni. Remélem másokról is olvashatunk.
[ Szerkesztve ]
Nézd, én nem akarom kritizálni az ízlésedet, de számomra a RAINBOW elválaszthatatlan Ronnie James Diótól. Na jó, mint írtam, Bonett nagy hang, gatyaszaggató, csak iskolázatlanabb, nem olyan cizellált, mint Dio hangja. Turner ... falzettos, nagyon igyekvő, Malmsteen énekeseként egy koncerten szinte a lelkét is kiénekelte ... de kommersz, azaz minden úgy alakult, ahogy a kritika leírta. Üzleti sikerek hajhászása, azért egy Stone Cold és egy Stargazer között nem lehet, nem szabad egyenlőségjelet tenni. De még Rainbow, csak kommerciális. Ami 90 után történt ... én meghallgattam párszor a madárijesztős lemezborítós lemezt, aztán úgy döntöttem, akkor már inkább a Bent Out of Shape.
Mindenkinek köszönöm a hozzászólásokat.
[ Szerkesztve ]
Kiváló írás.
Bár én csak pár számukat hallottam mert fiatal vagyok de fater nagyon szerette ezt a zenekart.
[ Szerkesztve ]
köszönjük az összefoglalót / emlékeztetőt, le is halászom a polcról az első két lemezt, hosszú az út a munkahelyre reggel
úgy tűnik, én vagyok a legszélsőségesebb, nekem első két lemez + on stage, aztán kasza. a long live rock'n'roll-nak a fele még OK, de semmi frenetikus (a kill the kingből a koncertverzió egy nagyságrenddel jobb, a gates of babylon meg valahogy nem taglóz le), aztán meg egy kezemen is meg tudnám számolni, hogy a bent out of shape-ig hány számot bírok egyáltalán meghallgatni. stranger in us all nem rossz, csak nem rainbow.
a debütáló lemez meg a rising viszont... hmmm... hát azok bizony igen. mind a két lemezen érződik, hogy blackmore-ban csak úgy fortyogott az alkotó energia, amit a purple-ben már nem bírt kiélni, revitalizálták a fiatal zenészek, és gondolom a "namostaztánmegmutatomnektekparasztok" faktor is erősen bejátszott. sikerült neki, a rising szerintem mindegyik purple lemeznél jobb, a light in the blacket pedig immár vagy 28 éve nem bírom megunni 
[ Szerkesztve ]
Nekem is a Light in the Black a kedvencem, bár én összesen másfél éve hallgatom a Rainbow munkásságát
Én is nagyon elutasító voltam a Long Live Rock and Roll utáni lemezekkel, de rájöttem hogy jópár van az "új" dalok között is ami szórakoztat
Kansas
(addikt)
Én sem kritizálnám a tiédet , de a Rainbow csak egy embertől elválaszthatatlan az pedig Blackmore mester.
Az meg, hogy mi Rainbow, mi nem, hát piszok egyszerű: nézd meg, mi van a borítón!
Onnantól kezdve csak egy kérdés van: jó a zene vagy nem? Ha nem, akkor mindegy, ki adta ki, ha jó, akkor meg nem fáj, hogy nem olyan, mint az előző; lásd még: Helloween, Black Sabbath, Iced Earth, Nightwish, Metallica stb. Vagy te csak egy-egy énekest szeretsz, egy adott stílusban?
Én a változás/fejlődés mellett tenném le a voksom, ha a produktum jó, természetesen.
Én a Purple után kicsit populárisnak tartottam a zenekart, bár valóban vannak jó húzásaik is. Ettől függetlenül, anélkül hogy olvastam volna, ma épp erre volt kedvem a buszon, mikor melózni jöttem.
Kíváncsiságból meghallgattam én is, pár taktus után rémlett is, de nekem ez már kicsit sok. Húzós az biztos, de már eléggé vártam, hogy mikor lesz vége. Igaz, hogy már kicsit elszoktam a rockzenétől. Mostanában inkább blues gitárosokat/zenéket hallgatok ( Bonamassa, Derek Trucks, régebbiek- Clapton, SRV stb. )
Vannak könnyebben emészthető számaik, sőt a legtöbb nem ilyen mint a Light in the Black. Ott van például az első album nyitószáma a Man on the Silver Mountain.
Nah az pont fenn van az MP3 lejátszómon.
A fejlődés/változás szükségszerűsége vitathatatlan. Azt, hogy ez bekövetkezett-e, részint a kritika, részint a rajongók határozzák meg. Én abban a tekintetben valóban konzervatív vagyok, hogy sokszor ragaszkodom az eredeti, vagy menet közben megszokott előadóhoz. Ezt nálam a Rainbowban Dio jelentette. Vagy vegyünk egy másik példát: Malmsteen. Első két lemezének énekese Jeff Scott Sotto. (Ha jól emlékszem a névre.) Kellően exhibicionista mozgású és igencsak tág torkú énekes. Aztán jött picit Rob Haldolf, majd Joe Lynn Turner (ex Rainbow), aztán olyan énekesek, akiket nem jegyzek. Egyik sem nyújtja azt a zenei élményt, mint Sotto. A kísérő zenészei ... hát, a G3 denveri turnéján látott doboson kívül, szerintem meg sem közelítik a Johansson fivéreket, a dobost és a billentyűst. A dupla koncert albumán az énekes angol kiejtése - még nekem is feltűnik - iszonyatos. Még selypít is. (á sí dö lájt tunájt, flesing tu dö skáj...) Sottóra visszaemlékezve, egy csapás. Malmsteen mester is a 4. lemez után belegabalyodott az 1 sec alatt minél több trillát csapdájába .... de azért még Malmsteen, és pont a denveri koncerten Satriánival és Steve Vai-jel megmutatta, ő a Mester. Ehhez az kellett, hogy kellő időben és kellő intenzitással essen bele a húrokba, ne legyen a dallamból szinte fizikaila fájó jubjubjubjubjubjub...
De vegyük a Sabbathot. Sokaknak - nekem is - az igazi Black Sabbath az, amikor Ozzy kornyált. De azért akadt néhány lemezük, ami pont az énekesváltás miatt gyökeresen más stílust jelentett, mint pl. Dioval a Heaven and Hell; Glenn Hughes-zal a Seventh Star. A kakukktojás Tony Martin (?), aki stúdió felvételen igencsak b@szta a fal alját - Haeadless Cross, TYr - viszont élőben huszadrangú énekes volt. Egyszerűen nem tudott koncerten énekelni.
Ezeket a Sabbath lemezeket is szerettem, de ezek mind-mind már másak voltak, nem az Ozzy féle megszokott, megszeretett Sabbath hang.
Végezetül vegyük az Iron Maident. Egyértelmű, hogy Blaze Baylei-ben azt a bátorságot lehet leginkább értékelni, hogy fel merte vállalni Dickinson után az éneklést. Annál is inkább, mert az igazi Maiden rajongók ölni tudnának Dickinsonért.
Mégis, akad 1-2 kivétel a repertoárban, amihez visszahívnám a mackósabb mozgású, de szuggesztívebb, kissé dúlt tekintetű Bayleit. Az Afraid shot to strangerst hiába adja elő Dickinsonnál fakóbb hangon; de a megjelenése, mozgása szuggesztívebb, rám jobban hat, mint az ex olimpikon párbajtőrözős, akrobatikus mozgású Dickinson. És ezért nem szeretném Dickinsonnal jobban a Lord of the flies-t, vagy a Futurealt. Ugyanakkor nem szeretném pl. a Wickers mant, vagy a Blood brotherset Bayleivel....
Ejj szegény Paul DiAnno-t hogy kihagytad ebből a rövidített Maiden-történelemből 
Kansas
(addikt)
Az általad leírtakkal érdemben nem tudok vitatkozni, részben, mert javarészt egyetértek, részben, mert ezeket a bandákat nyilvánvalóan nem hallgatom annyit mint te, ebből következőleg kevésbé is ismerem őket.
Amiből a nézeteltérés fakad az az a (rossz?) tulajdonságom, hogy a mások által istenített előadókat sokkal kritikusabb szemmel nézem, talán puszta dacból, nem tudom, mindenesetre engem igen kevesen nyűgöznek le annyira, mint a rajongóikat.
Csak három példa:
Dio-ról részben már elmondtam a véleményem: számomra túlságosan "oldszkúl", én nem látom a hangjában azt a változatosságot, amit annyian - ettől még nagyon jó énekes volt, de nekem nem idol...
Dickinson: a Maiden beli munkásságáról nem vagyok nagy véleménnyel, bár ez szvsz Steve Harris "bűne" (mármint az egysíkúság és a vékonyka hangzás), már csak azért is, mert a Dickinson szólóalbumoktól(Balls to Picasso, Accident of Birth, Chemical Wedding) viszont hátast dobtam
Malmsteen: csak kevés számát hallgattam eddig, most, hogy így felhoztad, kicsit több cuccot hallgattam meg tőle, ami megerősített abbéli nézetemben, hogy ugyan zseniális gitáros, de ez a tény és a határtalan egója a zenéje rovására megy, nem tudja alárendelni a gitárjátékát a daloknak, így azok viszonylag kevéssé néznek ki dalnak(ellenpélda skandináv prog-metalból: Circus Maximus). Talán Ripper segíthet neki...
Hogy néhány személyes kedvencemről is szót ejtsek:
- Matt Barlow: az Iced Earth-ban annak idején csodákat énekelt, majd ezt fokozta a Pyramaze Immortal lemezén...most, hogy egy ideje megint az IE-ben van(a nekem egyébként kellemes meglepetést okozó Ripper Owenst kitúrva), belekerült a "dickinsoni csapdába" - csak éppen neki nem Steve Harris a kerékkötője, hanem Jon Schaffer, aki úgy tűnik, abban is követi példaképét, hogy egy idő után képtelen fejlődni.
Úgy tűnik, Matt a kiutat abban látta, ha visszavonul már megint... remélem, idővel újfent visszatér, és ismét egy akkora dobással, mint a Pyramaze-lemez volt.
- Roy Khan: csodákat énekelt a Conception-ben és még inkább a Kamelot-ban, sajnos kiégett és ő is abbahagyta, kíváncsian várom, ki jön a helyére és mit fog mutatni... és szintén várom idővel Roy visszatértét is
- Andi Deris: a Pink Cream 69-ben brillírozott, aztán a kirúgott "metal isten", Kiske helyére érkezett a Helloween-be, ahol gyorsan felnőtt a feladathoz, manapság már nehezen tudom nélküle elképzelni a bandát(hja, 18 év megszokása), de a mai napig nem tudja levetni Kiske árnyékát néhányak szemében, pedig lényegesen változatosabb a hangja, több érzelmet tud belevinni Kiskénél
- Murat Ilkan:a török Mezarkabul(Pentagram) dalnoka, nemrég távozott a bandából, meglátjuk, utóda mire lesz képes
végezetül:
- Anette Olzon: a zseniális, bár emberi kvalitások tekintetében kihívásokkal küzdő Tarja után vette át a Nightwish énekesi posztját és bár a régi számokat elég sok időbe telt neki, hogy élőben igazán ütősen előadja(némelyik, - pl. a Wishmaster - a mai napig gondokat okoz neki, mások - pl. a Come Cover Me - szvsz jobbak vele, mint Tarjával), az általa felénekelt album az egyik kedvencem, az én fülem számára sokkal kellemesebb a hangja Tarjáénál, sokkal sokoldalúbb is... érdeklődve várom az első Nightwish lemezt, ami valóban az ő hangjára íródott
[ Szerkesztve ]
Kansas
(addikt)
u.i.: most olvastam végig Barlow búcsúüzenetét, abból az látszik, nem vonul vissza, csak az IE-ből lépett ki... annál jobb, Go Barlow!
kovy79
(őstag)
Huhh, köszi az írást, régen jutott eszembe, elő is túrom kazijukat.
Anno nagy kedvencem volt, pedig nem állt a műfaj hozzám túl közel (house, trance volt a favorit). Rengeteget hallgattam a Stranger in Us All albumukat.
Régi szép emlékek... [link]
Egyébként kétségtelen tény, - ezért volt nálam a kedvencek sorrendjében is a Deep Purple .Rainbow -Deep Purple változás - hogy a Rainbow zenéje "avíttabb", "korszerűtlenebb", míg a Deep Purple időtlenebb, a 21. században sem tűnik letűnt rocknak, van a lüktető ritmusában valami, ami mindig aktuálissá teszi.
